Khm, ehhez az egyperceshez nem fűzok kommentárt. Aki érti, érti, aki nem, nem, de ezt le kellett most írnom :)) Nem írtam még ilyen témában, ez ilyen "csajos" dolog, de nem romantikus, és köze sincs a Valentin naphoz (azért ennyit mégis fűzök :)) Nagyon várom a véleményeteket! :D
Sóhajtva az ölembe ejtettem a könyvet, majd a hátsó borítóra meredve megeredtek a könnyeim. Ez már csak azért is furcsa volt, mert a könyv happy end-del zárult. Szipogva lapoztam vissza az utolsó oldalakat, és olvastam el további háromszor. Most már zokogtam.
Hangos csuklásokkal lerúgtam magamról a takarót, majd felálltam, és az asztalomhoz botorkáltam. Mikor megtaláltam az asztal szélét, nagy lendülettel zsebkendőért nyúltam, amivel sikerült levernem az olvasólámpámat. Hogy hova? Természetesen a lábujjamra. Az egész szobámat sötétség borította el. Ekkor már vakon próbáltam zsebkendőt elvenni, miközben az arcomon még mindig csorgott a könny, de most már a lábujjamba nyilalló éles fájdalomtól.
A következő pillanatban a lábam zsinórba akadt, én pedig kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani, amivel persze csak annyit értem el, hogy még jobban belegabalyodtam, miközben semmit nem láttam. Dühösen rúgtam egyet a levegőbe, mire a tettes (a telefontöltőm madzagja) letekeredett a lábamról. Igen, csakhogy a telefonom átrepült a szobán. Nekem pedig még mindig nem volt zsebkendőm.
Most már mérgesen, kiabálva, könnymaszatos arccal rugdostam az asztalt. A francba az egésszel!
Lámpa kattant, mire abbahagytam a tombolást, és szaporán levegőt véve, de már lenyugodva néztem az ajtóban álló, kócos, pizsamás férfira. Az apámra. Ja igen, mert mindez hajnali kettőkor történt.
- Valami baj van?
- Khm... lány vagyok.
- És?
- És.
Apu a falon lévő naptárra nézett. És igen, bejött. A mai nap pirossal bekarikázva.
