Egymás mellett feküdtünk a nagy franciaágyán. Nem szólalt
meg, ami nála szokatlan volt, hiszen általában be nem állt a szája.
- - Csak nem valami csaj?
Rám pillantott azzal az áthatóan barna szemével, majd újra a
plafont kezdte bámulni. Karja csupán néhány centire feküdt az enyémtől, éreztem
ideges vibrálását.
- - Úgy is mondhatjuk.
Elfordítottam a fejem. Még mindig a plafont bámulta,
amelyről milliónyi foszforeszkáló csillag ragyogott vissza rá, noha még csak
délután volt, de a szobában félhomály. Ezeket hatodikos korában, a csillagász
korszakában rakta fel…
- - Ismerem?
Újra rám nézett. A tekintetében volt valami furcsa, valami,
amit nem tudtam hová tenni.
- - Szerintem te a legjobban.
Végigpörgettem magamban azoknak a listáját, akit én ismerek
a legjobban. Az első helyen ő volt, természetesen. Aztán Lexa… és a lista
végére is értünk. Hirtelen fellöktem magam, a könyökömre támaszkodtam, és onnan
néztem rá felvont szemöldökkel.
- - Alexa? Te belezúgtál Lexába?
Megütközve nézett rám, én pedig elbizonytalanodtam. Akkor
ki?
Ő is fellökte magát ugyanabba a pozícióba mint én, aztán
közelebb hajolt. Éreztem mentol illatú leheletét, és a meztelen felsőtestéből
áradó forróságot.
- - Nem Lexa az – Megkönnyebbültem – Hanem te.
Láttam, hogy közeledik felém, de a sokktól fel sem fogtam mi
következik. Már éreztem, hogy a szája a számon van, amikor rájöttem, hogy meg
akar csókolni. Felemeltem a kezem, és meglöktem a mellkasát. Lendületből. A
csattanás magamhoz térített.
- - Marci, nem!
Megbántott tekintetétől összeszorult a szívem, de nem
tehettem ezt vele. Mert én nem szerettem úgy. Amióta az eszemet tudom
szomszédok voltunk. Kisgyermekként sokat játszottunk együtt, mindent tudtunk a
másikról. Aztán kamaszkorunkban volt egy időszak, amikor mindketten a saját
utunkat jártuk, utána újra egymásra találtunk. De csak barátok voltunk.
Legalábbis én mindig ezt hittem, de ahogy a szemébe néztem, kezdtem kételkedni.
Őszintén szomorú volt.
- - Miért?
Egy egyszerű kérdést tett fel, de nekem nehezemre esett
válaszolni. Tudtam, minden szavammal megsebzem majd, de muszáj voltam
magyarázatot adni.
- - Marci, én… nagyon szeretlek téged, és ezt te is
tudod. De nem vagyok beléd szerelmes. Ha most megengedem, hogy megcsókolj, ha
megadom az esélyt, hogy reménykedj, önző dög lennék, mert a végén úgyis neked
fájna. Tudom, hogy így is fáj, de meg kell értened.
Mélyen a szemébe néztem. Viszonozta a pillantásom. A kezéért
nyúltam. Nem húzta el, engedte, hogy az ujjaiba fűzzem a sajátjaimat. Még
mindig nem szólalt meg, csak nézett, azokkal a mélybarna szemekkel, sötétbarna,
enyhén hullámos hajának egy tincse a szemébe hullt. Máskor habozás nélkül
arrébb simítottam volna, de már így is fogtam a kezét, és jelen szituációban
azt hiszem ez volt a maximum, amitől még nem vesztik hitelüket a szavaim.
- - Nézd, ez nekem is fáj, mert látom a szemeden,
hogy megbántottalak. De hidd el, rosszabb lett volna, ha csak hitegetlek, és
közben nem érzem irántad ugyanazt, mint amit te…
- - Sssh. Felfogtam, Szabina. Minden egyes szavadat
felfogtam. És megértem. Nem akarlak elveszíteni a hülyeségem miatt. Felejtsük
el, rendben? – rám villantott egy édes mosolyt.
- - Nem volt hülyeség – lesütöttem a szemem. – De
rendben. Ha neked nem gond.
- - Nem. Majd megtanulom elfojtani. – még mindig
mosolygott, de nekem összeszorult a szívem.
Nem tudom, mennyire vághattam gyászos képet, de
összekulcsolt kezeinknél fogva a mellkasára vont. Ismerős helyzet volt, sokszor
beszélgettünk így. Érzelmekről, pasikról, csajokról, egymásról. Most nem
beszélgettünk, mégis megnyugtató volt. Mert ez azt jelentette, hogy nem
haragszik, hanem elfogadja a helyzetet.
Nehéz lesz, neki is, és nekem is, de
elég erős hozzá a barátságunk, hogy átvészelje. Aztán, remélem, hogy jön majd
egy lány, aki elfeledtet engem vele, és én megmaradok annak, aki voltam. A
legjobb barát a szomszédból – aki történetesen lány.
