Grace Collins írásai: Novellák :)

Rövidebb szösszenetek, szintén a tollamból.

A levél

Csak ülök, és bámulom a kihajtogatott, kézzel írt levelet az ölemben. Sírni sem tudok, csupán kínosan vigyorgok magam elé, miközben a sorokat olvasom, melyeket sietős macskakaparással firkantott valaki a kitépett füzetlapra, hogy aztán lezárt, és a nevemmel ellátott borítékba tegye, és az egész kis csinos csomagot egy mit sem sejtő gólyával küldesse el hozzám. Nem, ehhez nem tudok mit fűzni.

Azt hiszem, két és fél év után ennyit igazán megérdemeltem. Úgy értem a kézzel írást. És a borítékot. Megcímezve! Legalább nem e-mailt írt. Vagy sms-t. Valami sablon szakítós szöveggel, sűrű bocsánatkérésekkel tűzdelve, nagyon nyálasan, de mégis kíméletlenül. Bár, lehet, hogy ez is sablonszöveg volt… Azért remélem nem. Az sokkal kínosabb lenne.

Nem mintha így nem lenne kínos.

Damian - nel két és fél éve vagyunk együtt. Khm, voltunk, bocsánat. Kilencedikben jöttünk össze. Még csak harmadik hónapja jártunk iskolába, de ő már gólyatábortól kezdve ostromolt, s egyszerűen nem hagyta abba, amíg végül kötélnek álltam, s azóta tartott a dolog. Rengeteg őrültségben volt részünk együtt, felejthetetlen két nyarat töltöttünk el a barátainkkal, és ő mindig tartogatott nekem valami meglepetést, olyat, ami csak nekem szólt. Félszavakból is értettük egymást, és néha elég volt csak egymásra néznünk ahhoz, hogy elnevessük magunkat valamin, amire éppen egyszerre gondoltunk.

Nem csak a fiúm volt, a legjobb barátom is. És nem tudom, hogy ezt is elvesztettem e.

Magamat is meglepem, mennyire nyugodtan állok fel, hajtom félbe, majd megint félbe a papírlapot, s csúsztatom vissza a borítékba, amit aztán megnyálazok, és bedobok a fiókba. Ezután átveszem a farmer sortot és bő blúzt amit az iskolában viseltem, hogy futó trikóra és futónadrágra cseréljem. Fonott bőrszandálom helyett az edzőcipőmet húzom fel, és nekiindulok az egyre hűlő levegőnek.

Mikor az iskolában megkaptam a levelet, boldog voltam, amikor megismertem az ő szálkás, dőlt betűit. Úgy gondoltam, ami benne áll, senkire nem tartozik, de azért egész nap vigyorogtam a tudattól, hogy ismét meg akar lepni valamivel. Hát, meglepett, nem mondom! Sosem gondoltam, hogy ha úgy érzi, hogy valami nem működik, akkor nem elém áll, és elmondja, hanem levelet ír. Megcímzett borítékban, kézzel.

Miközben gondolkozom, egyre fokozom a tempót, mígnem a tüdőm szúrni kezd. Jól ismerem az érzést, de nem hagyom abba, várom, mikor múlik el, hogy utána átadjam magam a futás felszabadító örömének. Azonban az öröm nem akar elérkezni, az izmaim sajognak, a tüdőm majd kiszakad, s észreveszem, hogy a homlokomról csepegő izzadságba könnycseppek vegyülnek.

Újra elkezdek futni, a sírás fojtogatja a torkom, de összeszorított fogakkal gyűröm tovább az utat, egyik métert a másik után, mígnem már annyira fáj a fejem és a mellkasom, hogy meg kell állnom.

Lihegve rogyok le az árok partjára, gondolataim csaponganak, ezért hanyatt vágódom a földön, és egy fűszálat tépkedve szabad folyást engedek nekik.

… Kivilágított utcán járunk, a nyáresti szellő meglebbenti a könnyű szoknyát, amit viselek. Az utca csendes, még a mi lépteink sem hangzanak, ugyanis mindketten a kezünkben tartjuk a cipőnket. Szabad kezünket összekulcsoljuk, és néha boldogan mosolygunk egymásra. Olyan, mintha végtelen lenne az út, mintha örökké andaloghatnánk így kéz a kézben, és soha nem kellene megállnunk. Noha tulajdonképpen semmi nem történt, nekem mégis ez az egyik kedvenc emlékem.

Egy autó húz el mellettem, de olyan sebességgel, hogy a fűszálak, amelyekben fekszem, nekifeszülnek meztelen combomnak. Egyedül vagyok, és ürességet érzek. Mintha egy részemet lezártam volna Damian borítékába, és most a fiókomban várná, hogy kiszabadítsa valaki. Én tudom, ki az a valaki. Ő is tudja.

Sóhajtva felülök. Ennek így nem lehet vége! Nekem beszélnem kell vele. Ha szakítani akar, azt mondja a szemembe, ne az idióta dőltbetűs macskakaparásával, hanem a mély, édes hangjával, amivel annyit búgott a fülembe álmos téli délutánokon.

Újult erővel kezdek ismét futni, s meg sem állok, míg el nem érek a házáig. Elég épületes látvány lehetek. Patakokban folyik rólam a víz, az arcomon valószínűleg sós nyomot hagytak a könnycseppek a melegtől, a pólóm izzadt, és a szagom sem éppen a legkellemesebb, de momentán nem érdekel. Csak látni akarom a szemét, ahogy a szemembe mondja, hogy többé nem akar tőlem semmit. Még egyszer bele akarok nézni a szinte fekete szempárba, s ígérem, soha többet nem zaklatom ezzel. De erre még szükségem van.

Bekopogok az ajtón, majd megtörlöm a homlokom. Szerencsémre ő nyit ajtót. Csak bámul rám, nem tud mit mondani.

- - Debbie…

Nézek rá, nem fogom megkönnyíteni a helyzetét. Ezt neki kell elkezdenie. Vagy befejeznie, ha már itt tartunk.

- - Nézd, én… nem jössz be? – áll félre az ajtóból hirtelen ötlettől vezérelve.

Rá emelem a tekintetem, majd beviharzok a nappaliba.

- - Khm… szóval… Joggal vagy dühös, csalódott, vagy…

Intek, hogy folytassa.

- - Szóval… Én nem egészen így akartam ezt az egészet. Elég hülyén vehette ki magát, hogy üzengetek mint valami romantikus hős, aztán meg mégse leszek romantikus, hanem csak egy seggfej. Végül is.

Még mindig érdeklődve fürkészem, ő pedig egyre jobban zavarba jön, és fel-alá mászkál előttem.

- - Oké, nézd, jobban is belefoghattam volna, de ha már itt vagy akkor tisztázzuk most. Kezdjük tiszta lappal. Rendben? Szólalj már meg! Kérlek, Debbie! Tudod milyen nehéz ez?

NEM én fogom megkönnyíteni a helyzetét, és ami ebben a legviccesebb, hogy ő nem lehet rám dühös ezért, ugyanis teljesen jogos. Még mindig hatalmas szemekkel nézek rá, majd hátradőlök, keresztbe fonom a karom magam előtt, és bólintok. Ennyire telt tőlem.

- - Rendben. Szóval, egy ideje nem érzem azt, mint eddig. Én próbáltam nem foglalkozni vele, aztán feldobni a dolgokat, de egyszerűen nem megy. Nem hiszem el, hogy te nem érzed. Persze, nem a te hibád. Egyikünknek sem a hibája, de mégis elromlott valami. Ha jól belegondolsz, ugye te is tudod?

Hm. Ha jól belegondolok, igaza van. Már semmit nem csináltunk együtt, csak bámultuk a tévét, vagy jobb híján egymást. Nem volt közös témánk, nem éreztük jól magunkat együtt. Nem veszekedtünk, sosem volt egy hangos szó sem közöttünk, de talán ez hiányzott. Talán túlságosan sok kompromisszumot kötöttünk, hogy elkerüljük a konfliktusokat, és belefáradtunk. Sóhajtva eresztem le a vállamat, és veszem le róla a tekintetem. Semmi mást nem érzek, csak kimerültséget. Érzelmileg és fizikailag egyaránt.

Damian óvatosan mellém ereszkedik a kanapéra, és átöleli a vállam. Túlságosan ismer. Tudja, hogy tudom, miről beszél, és nyilván azt is látja, hogy egyetértek. Ránézek, aztán a vállára hajtom a fejem.

- - Sajnálom – mondja halkan a hajamba.

- - Én is. Én is…

A hangom erőtlen, de tiszta. Így ülünk még egy darabig, aztán eltűnik egy időre, s egy nagy adag popcornnal, üdítővel, és legalább öt filmmel tér vissza. Legjobb barátnős szakítós program a sráccal, akivel szakítottam. Kicsit ironikus nem?

Hosszú idő óta nem éreztem magam ilyen jól vele mint most. Talán eltűnt a teher, a kötelesség, és csak az maradt meg, ami jó volt.

Választ kaptam tehát a kérdésemre: nem. A barátomat nem veszítettem el. És remélem, hogy soha nem is fogom.

Szavak nélkül

A fiú betonkerítés tetején ült, egyedül. Haja az arcába hullott, ahogy lehajtott fejjel a tornacipőjét bámulta, lelógó lába végén. Világosbarna, egyenes szálú haja volt, ami éppen kócosan hajladozott minden irányba a feje tetején. Kockás inget és kék farmert viselt, szürke tornacipővel. A széles betonfalon mellette a nyitott táskája, abból félig kiborulva feküdt az iPod-ja, amiből fehér fülhallgató tekergőzött kígyó módjára a sötétszürke háttéren, és a telefonja, ami egy kicsivel messzebb, hanyagul odadobva feküdt árván. A fiú azonban egyiket sem használta. Kitartóan bámulta a lábát, nem szólt, és nem nézelődött. Szívfájdítóan magányos volt.

A lány egy távoli fapadról nézte őt. Érzései kavarogtak, ellentmondtak egymásnak. Végül felállt, a dolgait bedobálta a padról a táskájába, és elindult. Lépésről lépésre, lassan gyűrte le a távolságot, ami céljától elválasztotta. Zöld ruhája kavargott a lába körül, ahogy megfontoltan lépkedett, s a szellő simogatta arcát és hosszú haját. Mikor közelebb ért, elbizonytalanodott. Még elkanyarodhatott. Még volt esélye.

A fiú felnézett a lábáról. Csak egy pillanatra. Aztán meglátta a barna hajú lányt, aki éppen felé sétált. Oldaltáskája lazán a vállára vetve, a könnyű, világoszöld ruha minden egyes lépésénél fodrozódott. Újra lefoglalta a cipője, de már nem teljesen. Tudatának egy részét elfoglalta a barna hajú lány, amitől az egyszerű, kiszolgált, grafitszürke tornacipő már nem tűnt olyan érdekesnek.

A lány döntött. Megtette a még szükséges pontosan hat lépést, majd megállt a fal mellett. Nem sokat gondolkozott, csak feldobta a táskáját, és egyetlen mozdulattal felhúzta magát. Leült és elhelyezkedett, majd a tájat fürkészte. Minden olyan szép volt, ezen a kora nyári délutánon. A szél lágyan fújdogált, olyan épphogy egy kicsit. Simogatta az arcát.

A fiú ismét felnézett. Érezte maga mellett a lányt, a csendben hallotta szapora lélegzetét. Ismerte, lényének része volt. Ha nagyon fülelt, elkaphatta szívverésének oly ismerős ritmusát. Emlékek gyülekeztek benne, keserédes ízt hagyva maguk után, ahogy elfutottak a gondolat útján. Emlékek, az arca finom vonaláról, a haja puhaságáról, az ajka érintéséről. És érzések, melyek úgy kavarogtak akár a szélvihar. Szerelem, düh, szomorúság, bosszúság és megbocsátás.

A lány kotorászni kezdett a táskájában. Hatalmas, házi kalácsot húzott elő, ebédjének maradékát, amit sehogy nem tudott legyűrni. Most fogta, kettétörte, és a felét oda sem nézve a fiú felé tartotta. Tovább nézelődött, szándékosan nem nézett a mogyoróbarna szempárba, míg várta, hogy a másik elvegye az édességet. Tudta, hogy szereti. Amikor náluk voltak, az anyja mindig ilyet sütött, ő pedig rajongott érte. Akár az éjszaka közepén is képes volt lesunnyogni érte a konyhába, ahonnan mindig egy tálcányival vitt fel, majd ugyanígy elfelezték mindet, mint ezt.

A fiú felvont szemöldökkel nézett hol a lányra, hol pedig a süteményre. A lány még mindig nem nézett rá, de a kalácsot tartó kezét időről időre megmozgatta, hátha felhívja rá a fiú figyelmét. Ő pedig végül elfogadta, és beleharapott az omlós tésztába. A kakaó ismerős íze ismerős érzéseket keltett a szívében. Úgy érezte otthon van, s ez a régen nem érzett ismerős megmelengette a mellkasa tájékát. Elmosolyodott az orra alatt, és lassan bekapta az utolsó falatot is. Megint a lányra sandított. Ő még csak a kalács felénél járt, lábát bokánál keresztbe kulcsolva lóbálta, kezével pedig a táskáját piszkálgatta, teljesen öntudatlanul.

A lány érezte magán a fiú tekintetét, ő azonban le sem vette a szemét az előtte elterülő parkról. Közben viszont mosolygott. Elvette. Emlékszik. Lassan befejezte a kalácsot, és bezárta a táskáját. Közben lemenőben volt a nap, és narancsos színt adott a tájnak.

A fiú azonban máshogy gondolta. Sebtében beledobálta a kütyüjeit a táskájába, és leugrott a falról. Kezét a lány felé nyújtotta, aki csodálkozva nézett vissza rá, de végül beleegyezett. Miután a fiú lesegítette, megigazította a szoknyáját, vállára vetette a táskáját és várt. A fiú kézen fogta, és elindultak.

A lány már megszokta, hogy bízzon benne, hát csak csendesen lépdelt mellette. Nem kérdezett, nem ellenkezett, bízott a fiúban. Pár percig sétáltak csendben, egymás mellett. Olyanok voltak, mint egy szerelmespár. Talán azok is voltak.

A fiú megtorpant, majd előrehúzta a táskáját, és kivett belőle valamit, aztán intett a lánynak, hogy forduljon meg, és bekötötte a szemét. Aztán felvezette a lépcsőn. Felérve beállította a megfelelő irányba, és eloldozta a csomót.

A lány felsikkantott. Előtte a kivilágított Eiffel-torony ragyogott, teljes pompájában, méltóságteljesen. Szembefordult a fiúval, szeme ragyogott. Az érzései még mindig kavarogtak, de egyetlen egyben biztos volt. Mindennél biztosabb. Közelebb lépett, de megállt a mozdulat közben. Balerinacipőbe bújtatott lába úgy maradt, hátul, kezét előrenyújtotta. Várt.

A fiú is közelebb lépett, a lány keze a derekára került. Óvatos mozdulattal előre nyúlt, s megfogott egy kósza tincset a lány arca mellett. Ujjának finom rándulásával a lány füle mögé rakta a haját, keze ott maradt. Belenézett a lány szemébe. Az olyan volt mint a tenger, sötét, megfejthetetlen mélység.

A lány visszanézett, és a másik szemében saját ki nem mondott fájdalmát látta, az elmúlt hónapok minden gyötrelmét és vágyódását. Látta a harag múló árnyékát is, és érezte, hogy vége szenvedéseiknek. Tudta, hogy a fiú is szereti őt. Befejezte a lépést, kezét a fiú hátára fektette. Arcát a vállába fúrta, és végre felengedett.

A fiú szorosan magához ölelte a lányt, orrát puha hajkoronájába fúrta. Érezte, hogy a lány sír, és az ő szeme sarkából is útnak indult egy könnycsepp. Újra elfogta az érzés, hazaért. Hátrébb lépett, épp csak annyira, hogy fel tudja emelni a lány állát ujjával. Még egyszer belenézett a gyönyörű szempárba, saját szemével üzenve. Amikor a lány bólintott, előrehajolt.

A lány megborzongott, amikor a fiú régen hiányolt ajkai megérintették. A csók megbocsátó volt, heves, örömmel teli. És nagyon nagyon édes.

Karácsonyi történet

Lydia a sáljába burkolózott a csípős téli délután hidege elől. Sapkát persze megint elfelejtett venni, fülei majd' lefagytak. Kihúzta zsebéből kesztyűs kezét, és leengedte a haját. Miközben ujjaival megigazgatta tincseit, céltudatosan haladt előre, csizmájának sarka hangosan kopogott a járda kövén. Egy szemeteskonténer mellett haladt el éppen, amikor különös dolgot vett észre.
Egy lány, talán éppen annyi idős mint ő, ott kuporgott a konténer mellett egy pléden. Koszos sapkában és sálban néhány kopott takaróba burkolva vacogott, miközben emberek ezrei mentek el mellette szenvtelenül. Lydia megborzongott. A lány mellett egy nő feküdt a földön, lehelete sűrű páragomolyagban hagyta el a száját. Háromszor annyi takaró volt rajta mint a lányon, és békésen aludt, mit sem törődve a hideggel vagy a világgal.
A lány felemelte a fejét. Szikrázó kék szeme Lydia lelkébe hatolt. Földbegyökerezett lábbal állt, és hiába tudta, hogy illetlen amit tesz nem bírta levenni a szemét a hajléktalan lányról. Az egyre gyanakvóbban nézett vissza rá, amit teljesen meg tudott érteni. Lassan továbbindult, de egy pár lépés után még hátranézett. A lány felvont szemöldökkel követte lépéseit, majd vállat vont, és feljebb húzta magán a takarót.
Lydiának egész éjszaka a hajléktalan lány járt az eszében. Naponta többször is látott padon fekvő embereket, de ez a lány más volt. Az arcáról sütő kétségbeesés mélyen megrendítette, és buzgott benne a tettvágy.
Másnap összeszedett egy nagy köteget a megunt ruháiból, és begyűrte egy táskába. Főleg meleg felsők voltak, pulóverek amiket már nem hordott. Még iskola előtt el akarta vinni őket, de már nem maradt sok ideje.
Biciklire pattant, és tekerni kezdett végig a városon, míg meg nem találta a szemetest aminél tegnap látta a lányt. A konténerhez támasztotta a biciklit, majd fogta a hátizsákot, és az alvó lány mellé tette. A lány felnézett rá, szemében az álom morzsáival, meglepetten.
- Nézd meg, szerintem jók rád. És lehet, hogy rá is. - mutatott Lydia a lány mellett fekvő nőre, majd sarkon fordult, és elindult.
- Hé, várj!
Kíváncsian nézett hátra. A lány felállt, és elindult felé, kezében a táska.
- Miért adod ezt nekünk? Ki vagy te? Miért segítesz?
- Lydia vagyok, és ezeket már úgysem hordom, gondoltam neked nagyobb szükséged van rá. Vedd el, és hordd egészséggel.
- Miért?
- Mit miért? Látom, hogy fázol. Takaró is van benne. Ne ellenkezz már!
- Bocs, csak ez olyan furcsa. Nem sokan szoktak segíteni egy hajléktalanon.
- Hát én igen. Mi a neved?
- Sharon, én Sharon vagyok. Szívesen körbevezetnélek a lakhelyemen, de úgyis minden nap erre jársz, szóval...
- Humoros. De nekem most mennem kell. Majd még jövök, hozok kaját, meg meleg italt.
- Nem kell, úgy értem, nem kötelességed minket gondozni...
- De segíteni akarok.
- Köszönöm. Tényleg. - Sharon rámosolygott, és Lydia viszonozta a mosolyt. Abban a pillanatban egy néma megállapodást kötöttek.

Sharon megilletődve bámult az idegen lány után, kezében a hátizsákkal, majd visszaballagott, és kihúzta a cipzárat. A táska tömve volt meleg ruhával, kabáttal, pokróccal. Gyorsan magára húzott hármat a pulóverek közül, meg egy téli dzsekit, és kiválasztott egy párat az anyjának is.
Régen nem érzett kellemes meleg járta át elfagyott ujjait. Felhúzott egy kesztyűt és egy meleg sapkát is, majd beburkolózott saját takarójába. Végre nem fázott, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Még mindig nem értette a dolog miértjét, de kezdte visszanyerni bizalmát az emberekben. Talán vannak még jó emberek. Ezzel a gondolattal aludt el újra, a jó melegben.
...
Késő őszi délután. Hideg van, a fák már kopárak. A szürke különböző árnyalatait könnyek homályosítják el egy fiatal lány szemében. Az ablakpárkányon ül, bőröndjei körbeveszik a szobában, ő pedig egy egyre távolodó autót figyel, amint egyre messzebb jut a bekötőúton, míg csak teljesen el nem tűnik a lány szeme elől. Borzalmas nézni, ahogy az élete egy szempillantás alatt változik meg.
Rohanás... csak rohanni, egyik helyről a másikra, és sehol sem találni menedéket. Csak magukra számíthatnak, ő és az anyja...
Az utca hideg köve. Anyja részeg, kiabál. Ismerős helyzet, az ismerős hidegben. Ő meghúzza magát a takaróban, egyre jobban fázik. Anyja csapkod, borszag terjeng a levegőben. Elfordítja a fejét, mire anyja még jobban kiabál. Nem figyel rá...
...
- Sharon! Sharon!
- Mi van?
- Mi ez itt? Mi van rajtad?
Az álom utolsó morzsáival a szemében felült, és ránézett anyjára. Vékony pulóverben áll felette, ajkai már majdnem kékek, és a hátizsákot tartja a kezében.
- Hogyhogy mi ez? Ruha. Vedd fel, rád való is akad benne.
- Kitől van ez? Hm?
Sharon elfordította a fejét. Bevett szokása volt ez, ha nem akart beszélni valakivel. Pofon csattant.
- Válaszolj ha kérdezlek ribanc!
- Anya, te megint részeg vagy.
Sharon elkeseredve nézte dühös anyját. Nemsokára az alkohol ismerős szaga is megcsapta. Elfintorította az orrát, és kivette anyja kezéből a hátizsákot. Adott neki egy pulóvert meg egy kabátot, majd maga mellé vette a táskát.
- A táska egy kedves lánytól van, a neve Lydia. Ha tényleg érdekel.
- Te meg elfogadtad, ő meg most röhög a nyomorunkon mi? Na szép! Nem kellenek a retkes ruhái! Vedd le! Hallod, vedd le!
- Nem! Végre van normális ruhánk. Anya, kérlek.
Sharon természetéből adódóan halk volt, és nyugodt, de kezdett nála elszakadni a cérna.
- Fogd be a pofád! 'Anya, kérleeek' mintha egy kurva főszerepet játszanál valami filmben. Nem vagy színész drágám, nem kell itt ilyen dumákat nyomatni. Add ide azt a pulóvert!
Azzal Megfogta a kabát zipzárját, és egyetlen erős mozdulattal rántotta le. Leszaggatta Sharonról a kabátot, és letépte a pulóvert is lánya testéről, egy marék hajjal együtt. Sharon sikított, de a közömbös embertömeg most is csak bambán bámulta a szenvedéseit.
Amikor már csak a saját ruhái voltak rajta, és a konténer tövében ült, némán bámulta a hátizsákkal távolodó anyja alakját. Újra fázott, de szemét égették a még el nem sírt könnyek. Elege volt az egészből. Már csaknem egy éve, hogy az utcán éltek, egyik napról a másikra, nem tudva mit hoz a jövő. Enni is alig ettek, csak amit néha találtak valahol, az anyja pedig mindig talált valamit, amit eladhatott italért cserébe. Ha csak belegondol mennyit fog kapni a ruhákért, és mennyi mást lehetne abból a pénzből venni...

Lydia lassan ballagott a járdán. Szép nap volt, szebb mint eddig bármikor a télen. A nap szikrázóan sütött fényében csillogott a frissen leesett hó. Szerette a telet. Szerette a csillogó havat, és ilyenkor karácsony előtt a villogó díszeket, a csodaszép kirakatokat. Számára a karácsony a békét és a nyugalmat jelentette.
Vállára akasztva kedvenc nagy, rózsaszín pöttyös válltáskája fityegett megtömve étellel, és kétliteres termoszban forró tea is lapult benne. Lydia közeledett a konténerhez, és mellette Sharonhoz. Előre örült a lány arcának, ahogy majd meglátja a rakományt amit hozott neki, azokban a ruhákban amikben végre nem fázik.
Amikor végre meglátta a konténert földbe gyökerezett a lába. Sharon ugyanabban a koszos takaróban vacogva, saját vékony pulóverében ült, arcára könnyek fagytak. Vacogott, a szája már kék volt. Lydia nem értette mi folyik itt.
- Sharon!
Odafutott a lányhoz, és gyors mozdulatokkal lehámozta magáról a kabátot, majd a vállára terítette. Aztán teát töltött neki a termoszból, és a kezébe nyomta.
- Idd meg! Jó forró. Segíteni fog.
- Kö...kö...kösz... - Sharon nem tudta végigmondani, mert fogai minduntalan összekoccantak közben.
Óvatosan a szájához emelte a teát, és lassan kortyolgatni kezdte. Szinte látni lehetett, ahogy elfagyott ujjai felengedtek. Amikor már a szája sem volt kék, hálásan nézett Lydiára, aki közben kipakolta a többi cuccot is a táskájából.
- Köszönöm. Tényleg nem tudom miért segítesz nekem, de nagyon jólesik.
- Nagyon szívesen. Viszont én tudod mit nem tudok?
Kérdő pillantás a válasz.
- Miért fagyoskodsz a saját ruháidban? Miért nem veszed föl azokat amiket hoztam? Hol a hátizsák?
Sharon elfordította a fejét.
- Ez bonyolult.
- Bonyolult. Értem.
Lydia fogta magát, és felállt. Leporolta magát, és sarkon fordult. A válla fölött még visszanézett.
- Bonyolult. Talán az is bonyolult, miért kezdtem egyáltalán segíteni nektek.
Megsértve érezte magát. Tényleg szívesen segített, de azt nem szerette ha nem értékelik azt amit csinál.
- Lydia, kérlek várj!
Megtorpant. Hallotta a lány hangjából sütő kétségbeesést, és szinte magán érezte lecsorgó könnyeit.
- Rendben. Elmondom, ha nagyon akarod, de nem szép történet. Ha akarod elmesélem az egész történetem. Remélem meg fogsz érteni...
Lydia semmit nem szólt, csendesen visszaült a pokrócra, Sharon pedig mély levegőt vett, és belefogott.
- Nem éltünk mindig az utcán. Sőt! Régen lenéztem a hajléktalanokat. Olyan jó életünk volt! Szerető szülők, hatalmas ház, még bejárónőnk is volt! Aztán valami elromlott, és már semmi nem volt ugyanaz. Az életünk szétesett, anyám elvesztette a munkáját. Kisebb házba kellett költöznünk, de még boldogok voltunk. Szerettük egymást. De anyám nem talált munkát. Egyre inkább az akoholba menekült, egyre többször volt részeg. Apámmal sokat veszekedtek, míg végül már nem bírta tovább. Itthagyott bennünket, egy szürke őszi délutánon. Azt hittem vele mehetek, de csak elment. Azóta nem is hallottam felőle, mi pedig... Eladósodtunk. Segélyekből éltünk, de végül nem maradt semmink. Nem tudtuk fizetni a rezsit, elárverezték a házat a fejünk fölül. Apámat azóta sem érdekli mi van velünk, mi pedig itt vagyunk az utcán. Anyám amiből tud pénzt csinál, de mindet el is issza. Semmi nem marad belőle... Ez történt a ruháiddal is. Hát ennyi. Remélem nem haragszol, mert még soha nem volt ilyen jótevőm mint te vagy...
Lydia szemében könnyek csillogtak. Megrendítette a lány kendőzetlensége, ahogy a nyers igazság áradt az ajkairól, miközben szemében ott csillogtak a sorsa igazságtalansága miatt gyülekező könnyek.
Arrébb kúszott, és átölelte őt. Sharont érezhetően meglepte a gesztus, de hálásan viszonozta az ölelést.
A járókelők csodálkozva bámulták gyönyörű, márkás farmerben és cszizmában lévő lányt, ahogy szorosan magához ölel egy koszos hajléktalant, miközben ő ezeket a szavakat suttogta:
- Segítek neked, ezt megígérhetem. Ha le kell járnom a lábam, ha minden egyes kavicsot meg kell érte mozgatnom, akkor is segítek.
Sokáig maradtak még úgy, ölelkezve, a hideg téli hóesésben.

Sharon az ablakon bámult kifelé. A szálló meleg volt ugyan, de fájóan személytelen. Lepillantott a kezében fogott kicsorbult bögrére, és a benne gőzölgő forró teára, amiről rögtön eszébe jutott Lydia, és az, hogy most őt is elveszítette, hiszen itt sosem fogja megtalálni. Néhány hete voltak a szállóban, nagyon sok emberrel összezsúfolva. Egyre közeledett a karácsony, ami Sharonban egy letűnt élet emlékkockáit elevenítette meg. Orrában érezte a fenyőgyanta semmihez sem fogható illatát, és elfogta az a "karácsony-előtti-érzés" ami minden évben ilyenkor.
Odakint szakadatlanul esett a hó, a hideg gyönyörű jégvirágokat rajzolt az ablakra. Talán ez volt mostani életben a legszebb dolog. A jégvirág... Milyen bonyolult, milyen tökéletes, milyen szép... A természet egy fenséges alkotása. A téli táj legszebb dísze. Ott ült, és nézte a jégvirágot. Közben azonban különös alakot vett észre a ködben.
Egy kis alak. Vékony testén fekete szövetkabát, fején szőrös kapucni. Lábán magas sarkú, drágának tűnő csizma, formás lábaira szűk farmer tapad. Sötétbarna kesztyűs kezével a kapu kilincsébe kapaszkodik, és erőlködve próbálja kinyitni azt. Sharon az elmúlt hetekben már kitapasztalta, hogy nagyon nehezen nyílik a rozsdás, öreg vaskapu. Érdeklődve figyelte az alakot, és hatalmába kerítette az érzés. Az érzés, amit akkor érzünk, ha ismerős közeledik felénk...
Istenem! Megtalált!
Sharon majd kibújt a bőréből örömében. Aztán valaki a fekete kabátos alak mellé lépett, és egyetlen mozdulattal kinyitotta a kaput. Ez az alak magas volt, és széles vállai voltak. Hosszú, barna kabát volt rajta, kesztyű, és meleg sapka bélelt fülrésszel. Sharon levegő után kapkodott.
A két alak gyors léptekkel közeledett az ajtó felé, ahol Miranda a segélyszervezet egyik tagja fogadta őket. Innentől Sharon semmit nem látott, de gyomra görcsbe rándult az izgatott várakozástól.
Aztán kinyílt a szoba ajtaja, és belépett rajta az átfagyott kapucnis alak, nyomában a sapkás férfival. Lydia levette a kapucniját, és megrázta sötét fürtjeit. Sharon lerakta a bögrét, ledobta magáról a takarót, és a nyakába vetette magát.
- Azt hittem soha nem látlak többet!
- Én is. Tudod milyen nehéz volt megtalálni?!
- Ne haragudj... De a meleg és száraz otthonra ami ráadásul ingyen van nem mondhattunk nemet...
- Ne mentegetőzz már, persze, hogy nem. De megtalálni akkor is nehéz volt!
Nevetve engedték el egymást, arcuk csak úgy ragyogott a viszontlátás örömétől.
- Hoztam neked valakit, akivel azt hiszem már nagyon régen találkoznod kellett volna...
Sharon a férfire nézett. Persze, megismerte. Ezer közül is megismerte volna, hiszen a saját arca nézett vissza rá. Az elmúlt egy évben csak az ő fényképei nyújtottak számára egy kis kapaszkodót, bár rettenetesen dühös is volt rá. Most minden érzése egyszerre tört rá, majdnem fulladozott tőlük.
Ugyanis nem más állt előtte mint az édesapja.
- Nos, akkor én azt hiszem most kimegyek, és kérek egy bögre teát, eléggé átfagytam odakint... - azzal Lydia behúzta az ajtót.
Nem maradtak egyedül, korántsem, de senki nem volt hallótávolságon belül a szobában, ők pedig mindketten csendes emberek voltak. Persze, hiszen egyik örökölte a másiktól. Most pedig a szokottnál is halkabban beszéltek.
- Nos, szia.
Nos, igen apa. Egy év után nincs is jobb kezdés egy sziánál. -gondolta Sharon. Nem válaszolt rá.
- Nézd, tudom, hogy haragszol rám. Minden okod meg is van rá, és én csak annyit kérek most tőled, hogy hallgass meg. Rendben?
Sharon csak bólintott, torkát fojtogatta valami, ami nem engedte ki a hangokat. Leült a kanapéra, és a vele szemben levő fotelre intett. Apja leült, levette a sapkáját és a kabátját, majd megköszörülte a torkát. Láthatóan feszengett.
- Szóval, már egy éve. Régen volt... De remélem tudod, hogy bár nem láttuk egymást, te mindig is az én kicsi lányom voltál. Sok mindent megbántam az elmúlt egy évben. Megváltoztam, Sharon. Nem tudom, elhiszed e amit mondok neked. Tudod, akkor amikor elmentem nagyon dühös voltam. Nem rád, és azt hiszem nem is anyádra igazán, hanem az egsz világra, a helyzetre, és legfőképpen magamra, amiért nem tudom megoldani, és nem tudom kézben tartani a dolgokat. Hogy nem tudok anyádnak elegendő támaszt nyújtani, és rólad sem gondoskodom elég jól... Ezért úgy döntöttem mindkettőtöknek jobb lesz nélkülem. Ma már belátom ez nagy hüyleség volt a részemről, és hidd el, hogy akkor sem volt könnyű döntés. Minden egyes percben hiányoztatok. Anyád is, de te legfőképpen. Először csak autókáztam, kiadtam a dühömet. Aztán volt egy kis karambolom, de semmi különös, nem történt semmi bajom. A kocsim viszont eléggé összetört, de még ment. Pont fordítva mint én... ő kívülről volt roncs, és belül rendben volt. Én kívülről voltam rendben, de valami emésztett belülről...
Sharon hallgatta amit az apja mondott, és szemében a düh, a megbántottság, a csalódás, és valahol, bár még magának se vallotta be a megkönnyebbülés könnyei csillogtak.
- Eltelt egy hónap, és én nem csináltam semmit. Aztán meg akartalak keresni titeket, esküszöm, rendbe akartam tenni a dolgokat. Amikor rászántam magam még egy hónap eltelt, és már nem találtalak titeket abban a házban ahol otthagytalak. Mindenhova utánatok mentem ahova költöztetek, de már sehol nem voltatok ott ahova mentem. Aztán egy idő után már nem kaptam több címet... A legrosszabbtól tartottam. Mindenki azt mondta sosem látott többet. Még meg is gyászoltalak titeket. Az utóbbi időben már csak árnyéka voltam önmagamnak. Aztán jött ez a lány, és visszahozta az életembe a fényt. Azt mondta tudja, hogy éltek, és egy szemeteskonténer mellett laktok anyáddal. Nagyon megdöbbentem. Aztán mikor elmentünk a konténerhez már ott sem voltatok. Én feladtam volna, sőt bevallom, mérges is voltam a lányra, mert azt hittem csak olcsó tréfát űz velem, és utána jót röhögnek a nyomoromon az idióta vihogós csitri barátnőivel.
- Lydia nem olyan.
- Igen rájöttem. Ő talált rátok. Addig kutakodott, míg meg nem talált. És most itt vagyok. Most, hogy ismered a történetet, elítélhetsz. Mondhatod, hogy borzalmas apa vagyok, hogy hagytalak az utcán élni, és nem vittelek magammal már az első pillanatban. Mondhatod, hogy gyenge és utálatos vagyok mert nem kerestelek addig míg bele nem pusztultam, amit ez a lány, aki tulajdonképpen vadidegen megtett értetek. De akkor is tudnod kell, hogy ebben az évben a poklok poklát éltem át, és én mindvégig nagyon szerettelek titeket. És őszintén kérem, hogy bocsáss meg nekem Sharon! Nos, mit mondasz?
Sharon szeméből most buggyant ki az első könnycsepp. Felállt, és lassan átölelte az apját, akinek szemében szintén csillogtak a könnyek. Ez egy néma megbocsátás volt, és mindketten megkönnyebbültek tőle.
Végül Sharon bontakozott ki az ölelésből, és szipogva elnevette magát.
- Azt hiszem ezt a kört még egyszer le kell játszanod valakivel. Amióta itt vagyunk egy kortyot sem ivott, úgyhogy talán fogsz tudni beszélni vele...
Mintegy végszóra kinyílt az ajtó, és Sharon anyja viharzott be rajta.
- Charles!
- Millicent...
- Akkor azt hiszem most távozom... - azzal Sharon ugyanúgy mint Lydia kilépett az ajtón, és elment a konyhába.
Lydia ott ült az asztalnál, kezei között egy bögre tea, és kedélyesen beszélgetett néhány idősebb nénivel akiket teljesen elbűvölt közvetlensége és vidámsága. Sharon is öntött magának egy kis teát, és leült mellé. Lydia ránézett, és az arcán felvillant egy mosoly. Sharon is mosolygott, és néma 'köszönöm'-öt tátogott.
'Boldog Karácsonyt!' suttogta vissza Lydia.

*5 hónappal később*

Sharon bezárta a ház fehér ajtaját, és anyja kezébe nyomta a kulcsot, majd adott két puszit az arcára. A kertben tevékenykedő apjának is intett, és elszaladt a járda felé, ahol Lydia már régen várta.
- Mi tartott ennyi ideig?
- Bocs, csak nincs egy göncöm amit felvehetnék. Későn szóltál.
- Duma, duma, duma... minek kiöltözni a strandra?
- Oké, mindegy.
Sharon felnézett a szikrázóan kék égre. Ennyire boldog még sohasem volt. A május végi nap szikrázóan sütött, ők pedig ráérősen ballagtak a járdán. Ennél jobb élete nem is lehetett volna.

Lydia mosolyogva nézte barátnője arcát. Amióta a családja újra együtt élt, és beköltöztek ebbe a gyönyörű, idilli kis házikóba mintha kicserélték volna. Ragyogott, és élettel teli volt. Öröm volt ránézni. Lydia most már biztos volt benne: ennél jobb karácsonyi ajándékot keresve sem találhatott volna.
Mert a legjobb ajándék minden ünnepre a szeretet.

Veszett ügy

A könnyeim az autó kárpitjára potyogtak, és meg sem próbáltam megállítani őket. Hagytam, hadd folyjanak tovább, megállíthatatlan sós patakként temetve be az arcomat. Már úgyis minden mindegy volt. Előttem az összetört szélvédő, mellettem az ajtó az oldalamba nyomódott. A kendő elcsúszott a fejemen, kopasz fejem egy foltja kivillant. De már semmi nem számított.

Régen olyan hiú voltam. A külsőmre, a beszédemre, a szobámra, mindenre. Aztán jött a betegségem, és többé nem lehettem hiú, vagy beleőrülök. Most már nem érdekelt.

Nem néztem magam mellé. Nem. Nem, mert ha ránéztem volna nem tagadhatom tovább. Nem tagadhatom tovább, hogy ő ment el hamarabb.

Vörös patakot láttam folyni meztelen combomon. Ez sem érdekelt. Körülöttem fények villódznak, szirénák hangja szól, de én csak egy hangot hallok a fejemben, és az az ő édes, lágy hangja...

... Napsütéses délután a Silver High udvarán. Utolsó középiskolai évem elején tudtam meg, hogy rákos vagyok. Nem hittem el. Tagadtam. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, de persze semmi nem volt rendben. Orvosról orvosra jártunk, de én belefáradtam. Tizennyolc évesen nekem csak ennyi jutott. Talán a sors akarta így, én nem tudom. Ha nekem ennyi járt az életből, hát legyen, gondoltam.

Régen nem voltam már iskolában, és jólesett a nyüzsgés. A barátnőimmel ültem az iskolaudvaron egy padon, és süttettük az arcunkat a délutáni nap fényében. Pontosabban én az arcomat süttettem, ők pedig folyamatosan engem néztek. Való igaz, a parókám nagyon más volt, mint az igazi hajam, de ez volt, ami leginkább tetszett, és még mindig jobb volt, mint az az ostoba fejkendő. Így legalább csak ők tudták. Ami egy életre elég szánakozó tekintetet juttatott nekem. Köszönöm, köszönöm.

Hogy miért lettem cinikus? Talán mindig az voltam. Ki tudja? De az elmúlt hónapok megedzettek. Kemény lettem. És az első délután óta soha nem sírtam. Akkor sem, amikor nagyon fájt. Nem. A humor és a cinizmus álcája mögé bújtam. Akkor is, amikor a kemoterápiától kihullott a hajam. Akkor is, amikor egyik pillanatról a másikra rosszul leszek. Különben nem bírnám.

Ezen gondolkoztam, amikor valaki eltakarta előlem a napot. Hát, pedig az én napomat senki nem veszi el! Arrébb hajoltam, de az önkéntes árnyékolóm is velem mozdult. Tudtam, mit akar. Azt, hogy kinyissam a szemem. Na, azt lesheti!
Egész testemmel arrébb húzódtam a padon, még mindig csukott szemmel, de csak nem tágított, rendületlenül követett.

- Hát, te kitartó vagy, az már biztos... - mormoltam az orrom alatt, de ő meghallotta rekedtes hangomat.

- A Kitartó a másik nevem. Kitartó Marco vagyok. És te? Várj kitalálom... Morcos...?

- Nem. Harapós. De elárulok valamit: csak arra harapok, aki elállja a napomat!

Szívből felkacagott. Kezdett érdekelni Kitartó Marco. Hirtelen elfelejtkeztem mindenről. Hogy nem pasizok, mert nem lenne értelme, hogy én egy veszett ügy vagyok, és nem éri meg a fájdalmat egyikünknek sem.
Óvatosan kipillantottam a szempilláim közül. Előttem egy magas, kisportolt srác állt, pólóban, és kigombolt ingben. Egy kicsivel feljebb próbáltam kukucskálni, az arcához, de lebuktam.

- Kitartó Marco mindig eléri amit akar. - vigyorgott önelégülten. Legszívesebben letöröltem volna azt a vigyort az arcáról. Mert igen, kinyitottam a szemem.

Előttem pedig egy iszonyatosan jóképű srác állt. Mély, barna szemei, és homokszínű haja volt. Azt hiszem, első látásra estem bele.

Neki sem kellett sok. Randizni kezdtünk. Ő nem kérdezte, hogy beteg vagyok e, én pedig nem mondtam. Boldogok voltunk, nagyon boldogok. Egészen egy délutánig, amikor minden elromlott. Megtudta.

Ugyanúgy kezdődött, mint mindig. Hétre értem jött a kocsijával, és elindultunk vacsorázni. Akkor éppen egy elegáns étterembe mentünk. Rajtam fekete ruha, mellrészen csipkeberakással, magassarkú, szép smink. Rajta zakó, lezser ing, fekete nadrág. Minden tökéletes volt...majdnem. Éreztem, hogy nem vagyok jól, de nem akartam lemondani az estét. Ahhoz túlságosan jól hangzott. Igyekeztem elrejteni a kezem remegését, és nyugtatni időnként megugró pulzusomat. Még a főételig sem bírtam ki.

Bevitt a kórházba. Éreztem azt a finoman férfias illatát, de végig becsukva tartottam a szemem míg kivitt a kocsiba. Nem bírtam nézni az aggodalmat és a szánakozást a tekintetében.

Miután minden vizsgálatot elvégeztek, és úgy-ahogy rendbe hoztak, lekerült rólam a ruhám, a cipőm, a sminkem, és még a parókám is, helyébe kaptam hálóinget és kendőt, bejött hozzám.

- Jól vagy?

- Persze. Csak egy kis rosszullét, semmi komoly... - igyekeztem meggyőző lenni. Nem jött be.

A javára írtam, hogy nem bámulta a kopasz fejemet.

- Tudod, kit akarj átverni! - nézett rám dorgálón. Semmi utálat, semmi szánalom. Csak simán ő, semmi más.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy beteg vagyok. Sajnálom, hogy titkolóztam, hogy nem voltam őszinte. De annyira jó volt! Nem akartam elrontani. Tényleg. Én csak szerettem volna egy szánakozástól mentes kapcsolatot. De a rohadt életbe, nekem ilyenem már sosem lesz, mert van ez a szarság ami mindig közbeszól, és nem hagy békén, és akármit teszek, már csak árnyéka vagyok annak a tizennyolc éves életerős lánynak aki voltam, akinek lennem kellene, és ez annyira igazságtalan, hogy majdnem belepusztulok, de semmit nem tudok ellene tenni, mert minden haszontalan, és most itt vagy te, és az is igazságtalan amit veled teszek, mert velem nincsen jövőd, és...

Kiabáltam. Addig a pillanatig sosem kiabáltam, csak tűrtem. Hol csendesen, hol humorral, de mindig én voltam az, aki a legjobban tűrte az ilyen helyzeteket. Ő pedig csak mellém ült.

- Nézd, Céline. Jó volt, és jó is lesz. Azzal, hogy tudom, semmi nem fog változni... illetve de, lehet, hogy változni fog, de az ahogy szeretlek sosem. Nem hagyom, hogy megtörténjen. Igenis van közös jövőnk, mert a holnap, és a holnapután is jövő.

- Nem érted Marco. Én... rákos vagyok, felfogtad? Nem titkolhatom tovább. Ez mindig itt lesz velem, és hol jobban vagyok, hol rosszabbul, de sosem teljesen jól. És most tőled is elveszem a lehetőséget, hogy egészséges fiatal lányokkal járj, mert pazarolod az idődet, a te értékes napjaidat egy olyanra, akinek azok meg vannak számlálva...

- Te nem érted. Nem érdekel, mennyit leszünk együtt. A lényeg az, hogy együtt leszünk, és ha te azt hiszed én ebből egy percet is bánok, hát nem értelmezted túl jól a kapcsolatunkat. Én szeretlek, és ez azt jelenti, hogy melletted leszek, akkor is, ha éppen nincsen minden a legnagyobb rendben, mert problémák vannak és lesznek, ma és holnap is, de megoldjuk...együtt. Vagy ha nem, akkor is együtt leszünk, és csak ez számít igazán.

- Én úgyis csak fájdalmat okoznék neked. Előbb-utóbb biztosan. Nincsen más vég. Menj el. Kérlek menj el, amíg még nem fáj annyira. Menj!

- Nem!

- Menj már, tűnés innen!

- Nem!

És akkor eltört a mécses. Nem sírtam, olyan sokszor nem sírtam, de ott minden felszakadt belőlem. Ő pedig ölelt, ringatott, simogatott, és onnantól kezdve ő lett a támaszom. Mindenben.

Számtalan szép percünk volt együtt. Elvitt vidámparkba, vagy csak kimentünk sétálni, és én tökéletesen boldog voltam. Akkor is velem volt, amikor rosszul voltam. Filmet néztünk, egymáshoz bújva egy takaró alatt, akkor is ha neki már nagyon melege volt, de nem szólt, mert én fáztam, és szó nélkül tekerte feljebb a fűtést. Tartotta bennem a lelket, mikor az orvosok közölték, hogy már áttéteim vannak, a kemoterápia pedig nem igazán segít.

Én erős voltam, de ő még erősebbé tett.

A tavaszból nyár lett, és mi fürödtünk a közeli tóban, fagyit ettünk, csókolóztunk a forróságban. Már amikor én megengedhettem magamnak.
Olyan sok pillanatot beárnyékolt a betegségem, de ő mindegyikbe hozott fényt, és a végén már nevetni tudtunk mindenen. Szerelmes voltam, mint még soha azelőtt.

Ma orvoshoz mentünk. A nap szikrázóan sütött mikor elindultunk, de sokat kellett várni, és a terápia is elhúzódott. Éjszaka volt, mire elszabadultunk. A rádió esti műsorát hallgattuk, néha hangosan énekelve és nevetve. Jól voltam, nem is voltam álmos. Ő csak egy pillanatra kapta oldalra a fejét, de elég volt. Nem az ő hibája volt.

Az egyik mellékutcából jövő kamion hatalmas sebességgel jött belénk.

Csattanás.

Pörgés.

Becsapódás.

Csend. ...

Sziréna, fények, minden homályos. Mindenemet vér borítja, de már nem érdekel. Semmi sem érdekel.

Látom, ahogy kiszabadítanak az autóból. És őt is. Egy tűzoltós a nyaka köré fonja a karomat, és elrohan velem. Nem bírom nyitva tartani a szememet, a világ elsötétül.

- 6 hónappal később -

A fehér márvány világít a sötétben. Mellette fehér szegfűk adják a díszletet. És mindez olyan rohadtul igazságtalan.
Igen, én túléltem. Pedig nem akartam. De az életösztönöm erősebb volt az akaratomnál. A rákból is kigyógyultam, akármennyire nyálasan tökéletes ez. Vagyis, azt mondják. Én nem érzem annak.

Állok a fehér márvány előtt. Szemembe villog az arany felirat.

Marco Mason
Élt 19 évet

Elfordítom a fejem. Nem akarom látni.

Amikor beteg lettem, nem voltak világmegváltó terveim. Semmin nem akartam változtatni. Azt akartam, hogy ne is vegyünk róla tudomást. De valami mégis megváltozott, és ez életem legjobb változása volt. Egy szerelem, ami velem volt életem legrosszabb de egyben legszebb időszakában, de nem élhette meg velem a legjobbat.

És ez olyan rohadtul igazságtalan.

Szememben könnyel fordulok hátra, és megigazítom magamon a téli kabátot. Beletúrok tüsi hajamba, ami végre az én igazi, seszínű barna hajszálaimból áll. És ő ezt sem láthatja.
A kapun túl vár anyukám és a barátnőim. Az új életem. De sohasem fogom elfelejteni azt a pár hónapot, amit Marco Mason oldalán tölthettem el, és ami újra reményt adott nekem ahhoz, hogy igenis minden rosszban van valami jó. Még akkor is, ha ez igazából egy nagy közhely.

Karácsonyi történet

Szeretet kérdések nélkül

Jane kilépett az utcára. Az esőtől nehéz levegőt szinte fájt belélegeznie. A hosszú futástól szúrt az oldala, ráadásul a feje is hasogatott. Hátranézett. A két, elegáns öltönybe öltözött férfi éppen a folyosón fordult be. Jane befordult egy kis sikátorba, és a szemetes konténer mögött húzta meg magát. Reszketve figyelte, ahogy a két öltönyös elfut a sikátor bejárata előtt, cipőjük csattog a vizes betonon. Annyi hangot sem adott ki mint egy patkány, de annál jobban rettegett. Mi lesz, ha megtalálják?

Pedig ez a nap is úgy indult mint a többi. Késésben volt az iskolából, Carl már türelmetlenül dudált a limuzin elsötétített ablakain túlról. Jane élete folyamatos rettegésben zajlott. Ünnepelt gyermekszínészként folyamatosan ki volt téve a paparazzik és a rajongók tolakodó fényképezőgépeinek, és kérdéseinek. Legtöbbször persze készségesen válaszolt, amit apja nem nézett túl jó szemmel. Ma azonban már nem indult el a limuzinnal az iskolába. Mikor kilépett az ajtón egy símaszkos alak elrántotta, és elhurcolta egy koszos és büdös raktárépületbe.

Jane egész életében természetesnek vette, hogy mindent elé raknak, folyamatosan kiszolgálják. Gazdag családban élt, az anyagiak sosem voltak kérdésesek. Ahhoz viszont egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy szakadt szoknyában, kosztól és verítéktől csimbókos hajjal egy szemetes mellé guggolva reszkessen az életéért.

Hirtelen egy kutya vágtatott be a sikátorba. Oldala véres volt, a bundája vizes és büdös. Fáradtan telepedett le a sarokban ahol az oldalára fordult, és szaporán szedte a levegőt. Nyomában egy tagbaszakadt ember érkezett, kezében egy nehéz lánccal, és ordibálni kezdett. Jane-t észre sem vette, ám a lány látta a kutya szemében megvillanó félelmet, és érezte a néma segélykiáltást.

Jane minden eddigi félelméről elfeledkezve állt fel a földről, és rákiáltott a férfira.

- Állj! Mit művel? Miért bántja azt a szegény állatot, maga vadállat?

- Nézze kisasszony, ez a rühes dög állandóan ellopja a hentesüzletemből a húst. De most majd megmutatom neki! - azzal már lendítette is a láncot.

Jane fürgén a kutya elé ugrott, így a lánc az ő oldalán csattant. Soha nem érzett fájdalom hasított az oldalba amitől kétrét görnyedt. Szörnyű sikítás tört föl a torkából, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.

A hentes elsápadt, majd a láncot eldobva elsietett a sikátorból. A kutya Jane mellett maradt, mancsát a lány oldalára fektette. Egy darabig így feküdtek. Az iszonyú fájdalom lassan alábbhagyott mind a kutyában, mind a kislányban. Jane felült, mire a kutya az ölébe hajtotta a fejét. Jane alaposabban is megnézte a szegény, kiszolgáltatott jószágot. Hatalmas állat volt, hosszú, dús bundával. Jane, aki egy kicsit értett a kutyákhoz, megállapította, hogy egy kaukázusi juhászkutyával van dolga. Ujjaival szórakozottan simogatni kezdte a dús, világosszürke szőrzetet a kutya fején, amit az egy hálás meleg pillantással jutalmazott. Oldalán a szőr ragacsos és rozsdavörös volt a félig rászáradt vértől. Jane őszintén sajnálta az állatot, és máris a szívébe zárta a nagy mackót. Sokáig ültek így, a kutya feje Jane ölében, a kislány pedig lassan elbóbiskolt.

Jane a kutya ugatására ébredt. Kábán nyitotta ki a szemét, és belehunyorgott a fénybe, amely azonban nem akadálytalanul tört be a sikátorba. Két sötét sziluett megzavarta beáramlását, nagy részét eltakarva a kislány elől. Jane szívét rettegés szorította vasmarkai közé, ahogy felismerte a két alakot. Azonban Maci – magában így nevezte el a kutyát – védelmezőn állt elé, és ellenségesen morgott. Talán megérezte, hogy ártó szándékkal érkeztek, és meg akarta védeni kis pártfogóját. Lényegtelen volt.

Jane álmélkodva nézte, hogy amint az egyik ember felé lépett, Maci ugrott. Gyönyörűt, és hatalmasat mintha egyáltalán nem is lenne megsérülve. A két öltönyös egy ideig próbálta kikerülni vagy kicselezni a hatalmas állatot, de a nagy, éles metszőfogak, és az ijesztő morgás meggyőzték őket arról, hogy talán békén kéne hagyniuk a lányt. Sietős léptekkel távoztak a sikátorból, ám régi rendezett külsejük odalett. Ingüket koszfoltok borították, öltönyük néhol megszakadt.

Jane álmélkodva nézett a kutyára, aki száját széles kutyavigyorba húzva, lógó nyelvvel telepedett vissza mellé.

- Te... te megmentettél engem. - mondta a lány könnyek között. - Én... én köszönöm szépen...

A kutya Jane - re szegezte okos szemeit, aztán mintha azt mondta volna: á, semmiség, fejét a lábára fektette.

Jane feltápászkodott a földről. Minden tagja sajgott és zsibbadt, de azért elindult kifelé a sikátorból. A bejáratánál hátrafordult. A kutya ült, meleg barna szemeit a lányra szegezte. Jane egy apró kézmozdulattal intett neki, hogy kövesse. Maci, mintha csak erre várt volna, hatalmas lendülettel szaladt a lány felé, és megállt a lába mellett. Felpillantott Jane – re, mire az szórakozottan megvakargatta a fülét, és elmosolyodott.

- Erre gyere! - azzal elindult kifelé.

Kicsit kényelmetlenül érezte magát, ahogy szakadt szoknyában, sáros kabátjában lépkedett a majdnem teljesen kihalt utcán az esőben. Félcipőjébe minden egyes lépésnél újabb adag hideg, sáros víz került, de nem bánta. Bár nem nevelkedett nehéz körülmények között, azért Jane – t kemény fából faragták. Céltudatosan tört előre, oldalán nehéz léptekkel újdonsült barátja ügetett.

A rendőrőrs előtt megálltak.

- Maradj itt! - mondta Jane a kutyának, miközben ő már a kilincset markolta.

Benyitott a kellemesen meleg helyiségbe. Egy nagy íróasztal foglalta a kis szoba közepét, mely mögött ráncos, ősz, de kedves arcú idős rendőrtiszt foglalt helyet. A kislány körülnézett a roppantul egyszerűen berendezett kis szobán, a kényelmesnek tűnő bőrborítású székeken, a törtfehér falakon, és heves sóvárgás érzett a saját kis szobácskája után.

Mikor befejezte a vizslatást elindult az íróasztal felé.

- Csókolom, rendőrbácsi! - köszönt illedelmesen. A rendőr elmosolyodott, kiszállt a székből és felsegítette a kislányt a magas bőrfotelbe. Mikor ezzel végzett, visszaült a helyére.

- Szervusz kislány. Mit szeretnél? - a rendőr végignézett Jane mocskos ruháin és haján, és arcát máris aggodalom keretezte.

- Én azért jöttem a rendőrbácsihoz, mert tetszik tudni engem elraboltak, és egy kutyus mentett meg, aki most kint várakozik rám. Maci a neve, én adtam neki.

-Mi a neved kislány?

- Jane vagyok. Jane P. Scott.

- Honnan olyan ismerős nekem ez a név... meg az arcod...- mormogta a rendőr és tanácstalan képpel fixírozta Jane - t.

- Színész vagyok rendőrbácsi. A Mindennapjaink című sorozatban játszom.

- Persze, te vagy az az aranyos kislány! Na, mi is történt veled pontosan?

Azzal Jane töviről hegyire elmondta a napjának történetét, öltönyösöktől, hentesen keresztül a kutyáig mindent. Végül a szüleit is felhívták, akik azonnal el is indultak otthonról.

Tíz perc múlva a kislány kint állt az utcán a rendőrrel együtt, mikor az ismerős kocsi feltűnt a láthatáron. Jane annyira izgatott lett, hogy a rendőr intésével nem is törődve az útra ugrott, de nem vette észre a közeledő autót, ami pedig már nem tudott lassítani. A becsapódás iszonyatos volt, ám Jane nem érzett belőle semmit. Ő csak egy hatalmas szürke árnyat látott, aki félrelökte őt az útból, hogy aztán az autó rajta gázoljon keresztül. Amikor a fékcsikorgás elcsendesült, és minden leállt a rendőr néhány intésétől, a kislány dermedten indult a mozdulatlan szürke halom felé.

Maci. Ismét megmentette az életét. A felismeréstől óriási bűntudata támadt, térdelt a kutya mellé, és az ölébe fogta a fejét. Szegényből csorgott a vér, de Jane - t ez nem érdekelte. Ő csak fogta a kutya fejét, és patakokban folyó sós könnyei eltakarták előle a világot.

Később, szüleinek csak erőszakkal sikerült elrángatnia őt Maci mellől. Bevitték a kórházba, ahol kezelték a zúzódást az oldalán. Ő azonban csak Macira tudott gondolni. Arra, hogy ha ő nem lett volna olyan ostoba, most lenne egy elragadó, hűséges, odaadó barátja, aki mellette élhetett volna még nagyon sok ideig.

A rendőrség fényt derített elrablói kilétére, és a hentest is megbüntették kiskorú bántalmazásáért. Minden egyenesbe jött, Jane élhette tovább a maga életét. Ám lelke mélyén korántsem volt boldog emiatt.

- 2 hónappal később -

A tekintélyes méretű hantot belepte a sűrűn ültetett tavaszi virág. Illata messzire érezhető volt, fehér pompájában gyönyörű, előkelő képet mutatott. Jane állt az emlékhely előtt, szeme könnyel volt teli, de mosolygott. Tudta, ennél szebb nyughelyet sohasem találhatott volna az ő Macijának. Végigsimított a virágok szirmain és beszívta édes illatukat.

Aztán csak állt, és arra gondolt, hogy habár csak rövid időre ismerték egymást, mégis, ez a kutya volt eddig a legőszintébb barátja, aki önmagáért, kérdések, és feltételek nélkül szerette és elfogadta őt.

Tudta, hogy nem vesztette el örökre. Emléke tovább él a szívében, és ez az, ami a legfontosabb.

Jane ezek között a gondolatok között fordított hátat a sírnak, majd mosolyogva az égre nézett. Maci pedig visszamosolygott rá odafentről.