2014. április 6., vasárnap

Gréé szemével...:)

Egy kis személyes, amit meg kell osztanom valakivel, mert a családomat lassan untatom (bár nem mondják :D). Idén, mint tavaly nyáron, újra elkezdtem futni, hiszen nemsokára itt a bikiniszezon, meg amúgy is, a tél mindig nyomokat hagy, ha értitek mire gondolok, és ha elkezdek mozogni, sokkal jobban is érzem magam a bőrömben. (Ez nem csak rám igaz, bizony ám! Akár rád is az lehet, csak elkezdeni nehéz! ;D) Szóval, a mai volt a harmadik alkalom idén, és pozitívan csalódtam - habár kicsit túlbecsültem magam. A kitűzött cél 6 kilométer, habár eddig körülbelül 2,5 volt a maximum idén, és tavaly is csak 3,2, akkor amikor már két hónapja futottam előtte. Hát igen, ezek nem nagy számok, de igenis nagy távolságok valakinek, akinek nem olyan jó az állóképessége, aki mindig is nagydarab kisgyerek volt, soha nem teljesített jól tesiórákon, és ez sokáig elvette a kedvét attól, hogy saját magától, csak úgy az öröm kedvéért sportoljon. Valamikor 12 éves korom környékén kezdett érdekelni a mozgás, amikor már saját magam öltözködtem, és szerettem volna szűk ruhákat hordani, én is úgy kinézni, mint nádszál karcsú osztálytársaim. A súlyom, vagy teljesítményem miatt a környezetemben soha nem ért bántás, ezért inkább a saját hiúságom vett rá arra, hogy foglalkozzak a testemmel. Ekkor kezdtem el zumbázni, ami tényleg abszolút fordulópont az életemben, hiszen futni nem igazán szerettem, de ezzel a mozgásformával alakultam, és a mozgást is megszerettem. Mai napig imádom, de tavaly végre a futás ízére is ráéreztem. Úgy, hogy a saját tempómban, pusztán a magam öröméért és saját magam (néha elég magas) elvárásainak megfelelni vágyásért, és nem egy stopperrel és síppal felszerelkezett tanár figyelő szeme előtt futottam, hamar megszerettem. Idén pedig cél ez a hat kilométer, amiből ma, magamat is meglepve *dobpergés* körülbelül 4-et sikerült lefutnom, amiért igenis büszke vagyok magamra. Mert lehet, hogy annak, aki régen, rendszeresen fut, akinek soha nem volt ezzel gondja, annak ez nem sok, talán egy bemelegítés, de nekem akkor is hatalmas sikerélmény. A végén pedig ki tudja, talán ennek a duplája, triplája is sikerülhet... A cél pedig, az érzés, hogy ha belenézek a tükörbe, büszke legyek arra amit ott látok, és eszembe jusson, mennyi munka van benne... Mert még nagyon sok munka lesz benne, hiszen nem adom fel, a végeredmény csak rajtam áll! És mindenkinek ugyanezt tanácsolom, mert a mozgás jó dolog - nem csak azért, hogy jól nézz ki, hanem, hogy sokáig egészséges is tudj maradni! :)

2014. február 3., hétfő

Novella :)

Hát, emberek, rájöttem, az én ihletem titka egy kád forróvíz, egy jó könyv, és néhány jó kis alternatív számocska :D Hosszú idő után novellát írtam, az egészet, egyhuzamban, megállások, hezitálások, hosszú szünetek nélkül, odakoncentrálva, úgy, hogy semmi nem vonta el a figyelmemet.. körülbelül olyan boldog vagyok, hogy éppen csak pezsgőt nem bontok :"D Na jó, nem, de tényleg örülök :D Hátha eljött az áttörés, bár ezt azért lekopogom.*kop-kop* Szóval sok szeretettel, tőlem nektek, remélem tetszeni fog! :D

2014. január 23., csütörtök

Gréé szemével :)

Nem értem az embereket. Van, akinek ezer jobb barátja van, mégis egyedül érzi magát, mert nincsen közte az az egy. Van, akinek mindene megvan, mégsem boldog, mert egyvalamit hiányol. Van aki szebb szeretne lenni, van aki gazdagabb, okosabb… Több pénzt, nagyobb házat szeretne. Miért nem tudunk annak örülni, amink van, és nem amiatt siránkozni, ami nincs? Az élet nem vár arra, mikor leszünk maradéktalanul boldogok és elégedettek. Talán sosem. Ki tudja? De ez csak rajtunk múlik. Mi döntjük el, melyiket választjuk: azt tartjuk számon, mink nincsen, és közben elsiklunk azok mellett a dolgok mellett, amik az életet szebbé és boldogabbá teszik, vagy azt, amink van, amivel elégedettek vagyunk, és kiélvezzük ezeknek minden egyes pillanatát.

2014. január 5., vasárnap

Új év, új én!

Na jó, azért nem egészen. Nem fogadtam drasztikus megújulást, nem akarok teljesen szembefordulni azzal, aki eddig voltam, sőt, változni sem akarok (na jó, egy picit fogyni, de ez teljesen mellékes :D) VISZONT változtatni akarok ezen a blogon :D Nem az egészen, csak mondjuk a frissítések gyakoriságán... az új évben többet szeretnék írni, mert tudom, hogy van bennem olyan történet, gondolat, vers, amit nem osztottam meg veletek ebben a közel fél évben, és érzem, hogy hiányzik. Nos, azét amíg nem frissítettem a blogot, írni addig is írtam, igaz csak verseket, és kárpótlásul (húha, ezt nem is mondtam... néhány vers egy fél év kihagyásért? Elbújok a sarokba...) a kihagyott hónapokért, meg is kapjátok őket :)) Szóval az új évben írni fogok, minél többet, és remélem olvasni is fogjátok... de ha nem, az sem baj.. akkor ez lesz az én virtuális fiókom. Rájöttem, hogy elsősorban saját magamnak kell megfelelnem, mindenki más csak ezután következik :) Vannak már terveim, a most folyamatban lévő dolgaimmal is, szóval hajrá én! :DDD Ezúton (kicsit megkésve) szeretnék nektek Boldog Új Évet Kívánni, remélem jól vagytok, mindenki kipihente a szilvesztert, és újult erővel ugrik fejest az új esztendő nyújtotta örömökbe, mert az élet szép, mi meg egyszer élünk! :DD

2013. szeptember 21., szombat

Vers, egyperces, helyzetjelentés :)

Sziasztok! Felháborítóan régen jelentkeztem, tudom, de hát, a nyáron nem írtam annyit, amennyit szerettem volna, most meg itt az ősz, sulikezdés egy új helyen, nem nagyon van időm és energiám írni és blogolni. Persze azért akad egy pár (és pont egy pár, mert kettő!) meglepi a tarsolyomban! :)) Szóval egy verset és egy egypercest hoztam nektek, sok szeretettel! :))

Ím a vers:

Rohanás

Suhan el mellettem a táj,
Szünet nélküli rohanás.
Kopognak a cipősarkak a betonon,
Idegen arcok a vonaton.

Rohan a busz, és rohan a tömeg,
Rohan ki fiatal, és rohan, ki öreg,
Rohanva él a nép,
Rohan a város, meg nem áll a kép.

Bárhova nézek rohanó emberek,
Arcokba nézek, elmosódott szemek.
Szürke betoncsík az útpadka csupán,
Rohanok én is a többiek után.


És az egyperces: 

Tükör

Magas sarkú, szegecses csizmájának sarka minden lépésnél önérzetesen koppant az iskola folyosóján. Hosszú, vörös haja, lágyan omlott a hátára, s a dugóhúzószerű hullámok minden emelkedésnél rugózva pattantak fel és alá. Amerre járt, a lányok irigykedve, a fiúk elismerően pillantottak rá, megannyi ember mosolyogva integetett neki. Mindenki ismerte. Népszerű volt, csillogó.
Egy magas, sötét hajú fiú nyitott neki ajtót. Annyira megszokta már, hogy évek óta nem nyitotta ki magának. A zebrán körbe sem nézve rohant át az úttesten, s kifelé indult a belvárosból. Elhagyta a csillogó kirakatokat, a forgalmas utcákat. Sötétedett, az utcai lámpák már égtek. Ő pedig oda igyekezett, ahova épeszű ember be sem teszi a lábát ilyenkor.
A sikátorban sötét volt, itt nem égtek a lámpák. A távolban egy sötét alak lopva körülnézett, majd orrához emelte a kezét. Cipőjének kopogása ritmusosan törte meg a sűrű csendet.
Valaki elkapta a csuklóját. A kapucnis alak magához rántja, arcát elnyeli a sötétség. Belemarkol a sűrű vörös hajzuhatagba, másik kezével pedig a sliccéhez nyúl.
A tizenöt centis sarok teljes erőből belefúródik a lábfejébe, aztán egy térdet érez az ágyékában. Elengedi a csuklót, amelyet eddig fogott, a lány pedig arrébb siet.
Pár méterrel arrébb leporolja magát, és folytatja útját. Végre fellép az egyik málló lépcsőre. Beletúr a táskájába, és kulcsot vesz elő. Belecsúsztatja a zárba, és az ajtó csikorogva kitárul, ő pedig belép.
Megszabadul a csizmától és a kabáttól, aztán a fürdőszobába siet. Vizet locsol az arcára, és nézi, hogyan folyik le a fekete festék patakokban az arcán. Most nem csillog.
A vízből a hajára is jut, csapzottan omlik lefelé, mint izzó lávafolyam.

Belenéz a tükörbe. Ő csak egy lányt lát. Egy lányt, aki megtört, akinek már minden mindegy. Egy lányt, aki túl sokat küzdött már az életében. Egy lányt, aki minden nap megfogadja, hogy nem harcol tovább, és aki mégis minden nap foggal körömmel küzd. Egy lányt, akinek száz másik irigyli az életét. Pedig ha tudnák…