Vers, egyperces, helyzetjelentés :)

Sziasztok! Felháborítóan régen jelentkeztem, tudom, de hát, a nyáron nem írtam annyit, amennyit szerettem volna, most meg itt az ősz, sulikezdés egy új helyen, nem nagyon van időm és energiám írni és blogolni. Persze azért akad egy pár (és pont egy pár, mert kettő!) meglepi a tarsolyomban! :)) Szóval egy verset és egy egypercest hoztam nektek, sok szeretettel! :))

Ím a vers:

Rohanás

Suhan el mellettem a táj,

Szünet nélküli rohanás.

Kopognak a cipősarkak a betonon,

Idegen arcok a vonaton.

Rohan a busz, és rohan a tömeg,

Rohan ki fiatal, és rohan, ki öreg,

Rohanva él a nép,

Rohan a város, meg nem áll a kép.

Bárhova nézek rohanó emberek,

Arcokba nézek, elmosódott szemek.

Szürke betoncsík az útpadka csupán,

Rohanok én is a többiek után.

És az egyperces: 

Tükör

Magas sarkú, szegecses csizmájának sarka minden lépésnél önérzetesen koppant az iskola folyosóján. Hosszú, vörös haja, lágyan omlott a hátára, s a dugóhúzószerű hullámok minden emelkedésnél rugózva pattantak fel és alá. Amerre járt, a lányok irigykedve, a fiúk elismerően pillantottak rá, megannyi ember mosolyogva integetett neki. Mindenki ismerte. Népszerű volt, csillogó.

Egy magas, sötét hajú fiú nyitott neki ajtót. Annyira megszokta már, hogy évek óta nem nyitotta ki magának. A zebrán körbe sem nézve rohant át az úttesten, s kifelé indult a belvárosból. Elhagyta a csillogó kirakatokat, a forgalmas utcákat. Sötétedett, az utcai lámpák már égtek. Ő pedig oda igyekezett, ahova épeszű ember be sem teszi a lábát ilyenkor.

A sikátorban sötét volt, itt nem égtek a lámpák. A távolban egy sötét alak lopva körülnézett, majd orrához emelte a kezét. Cipőjének kopogása ritmusosan törte meg a sűrű csendet.

Valaki elkapta a csuklóját. A kapucnis alak magához rántja, arcát elnyeli a sötétség. Belemarkol a sűrű vörös hajzuhatagba, másik kezével pedig a sliccéhez nyúl.

A tizenöt centis sarok teljes erőből belefúródik a lábfejébe, aztán egy térdet érez az ágyékában. Elengedi a csuklót, amelyet eddig fogott, a lány pedig arrébb siet.

Pár méterrel arrébb leporolja magát, és folytatja útját. Végre fellép az egyik málló lépcsőre. Beletúr a táskájába, és kulcsot vesz elő. Belecsúsztatja a zárba, és az ajtó csikorogva kitárul, ő pedig belép.

Megszabadul a csizmától és a kabáttól, aztán a fürdőszobába siet. Vizet locsol az arcára, és nézi, hogyan folyik le a fekete festék patakokban az arcán. Most nem csillog.

A vízből a hajára is jut, csapzottan omlik lefelé, mint izzó lávafolyam.

Belenéz a tükörbe. Ő csak egy lányt lát. Egy lányt, aki megtört, akinek már minden mindegy. Egy lányt, aki túl sokat küzdött már az életében. Egy lányt, aki minden nap megfogadja, hogy nem harcol tovább, és aki mégis minden nap foggal körömmel küzd. Egy lányt, akinek száz másik irigyli az életét. Pedig ha tudnák…

Egyperces :)

Ma délelőtt, mint derült égből villámcsapás jött ennek az egypercesnek az ötlete. Az első mondatok alattomosan bekúsztak a fejembe, és nem hagytak békén addig, amíg be nem kapcsoltam a számítógépem, és be nem gépeltem őket. Aztán pedig jött az egész magától. Régen volt már ilyen spontán ihletem, úgyhogy örülök neki. Nos, akkor íme a szokásosnál jóval hosszabb egyperces. Jó szórakozást! :)

Egymás mellett feküdtünk a nagy franciaágyán. Nem szólalt meg, ami nála szokatlan volt, hiszen általában be nem állt a szája.

-                  -  Csak nem valami csaj?

Rám pillantott azzal az áthatóan barna szemével, majd újra a plafont kezdte bámulni. Karja csupán néhány centire feküdt az enyémtől, éreztem ideges vibrálását.

-                -  Úgy is mondhatjuk.

Elfordítottam a fejem. Még mindig a plafont bámulta, amelyről milliónyi foszforeszkáló csillag ragyogott vissza rá, noha még csak délután volt, de a szobában félhomály. Ezeket hatodikos korában, a csillagász korszakában rakta fel…

-               -  Ismerem?

Újra rám nézett. A tekintetében volt valami furcsa, valami, amit nem tudtam hová tenni.

-               - Szerintem te a legjobban.

Végigpörgettem magamban azoknak a listáját, akit én ismerek a legjobban. Az első helyen ő volt, természetesen. Aztán Lexa… és a lista végére is értünk. Hirtelen fellöktem magam, a könyökömre támaszkodtam, és onnan néztem rá felvont szemöldökkel.

-              -  Alexa? Te belezúgtál Lexába?

Megütközve nézett rám, én pedig elbizonytalanodtam. Akkor ki?

Ő is fellökte magát ugyanabba a pozícióba mint én, aztán közelebb hajolt. Éreztem mentol illatú leheletét, és a meztelen felsőtestéből áradó forróságot.

-               - Nem Lexa az – Megkönnyebbültem – Hanem te.

Láttam, hogy közeledik felém, de a sokktól fel sem fogtam mi következik. Már éreztem, hogy a szája a számon van, amikor rájöttem, hogy meg akar csókolni. Felemeltem a kezem, és meglöktem a mellkasát. Lendületből. A csattanás magamhoz térített.

-             -   Marci, nem!

Megbántott tekintetétől összeszorult a szívem, de nem tehettem ezt vele. Mert én nem szerettem úgy. Amióta az eszemet tudom szomszédok voltunk. Kisgyermekként sokat játszottunk együtt, mindent tudtunk a másikról. Aztán kamaszkorunkban volt egy időszak, amikor mindketten a saját utunkat jártuk, utána újra egymásra találtunk. De csak barátok voltunk. Legalábbis én mindig ezt hittem, de ahogy a szemébe néztem, kezdtem kételkedni. Őszintén szomorú volt.

-             -   Miért?

Egy egyszerű kérdést tett fel, de nekem nehezemre esett válaszolni. Tudtam, minden szavammal megsebzem majd, de muszáj voltam magyarázatot adni.

-               - Marci, én… nagyon szeretlek téged, és ezt te is tudod. De nem vagyok beléd szerelmes. Ha most megengedem, hogy megcsókolj, ha megadom az esélyt, hogy reménykedj, önző dög lennék, mert a végén úgyis neked fájna. Tudom, hogy így is fáj, de meg kell értened.

Mélyen a szemébe néztem. Viszonozta a pillantásom. A kezéért nyúltam. Nem húzta el, engedte, hogy az ujjaiba fűzzem a sajátjaimat. Még mindig nem szólalt meg, csak nézett, azokkal a mélybarna szemekkel, sötétbarna, enyhén hullámos hajának egy tincse a szemébe hullt. Máskor habozás nélkül arrébb simítottam volna, de már így is fogtam a kezét, és jelen szituációban azt hiszem ez volt a maximum, amitől még nem vesztik hitelüket a szavaim.

-                - Nézd, ez nekem is fáj, mert látom a szemeden, hogy megbántottalak. De hidd el, rosszabb lett volna, ha csak hitegetlek, és közben nem érzem irántad ugyanazt, mint amit te…

-               - Sssh. Felfogtam, Szabina. Minden egyes szavadat felfogtam. És megértem. Nem akarlak elveszíteni a hülyeségem miatt. Felejtsük el, rendben? – rám villantott egy édes mosolyt.

-               - Nem volt hülyeség – lesütöttem a szemem. – De rendben. Ha neked nem gond.

-               - Nem. Majd megtanulom elfojtani. – még mindig mosolygott, de nekem összeszorult a szívem.

Nem tudom, mennyire vághattam gyászos képet, de összekulcsolt kezeinknél fogva a mellkasára vont. Ismerős helyzet volt, sokszor beszélgettünk így. Érzelmekről, pasikról, csajokról, egymásról. Most nem beszélgettünk, mégis megnyugtató volt. Mert ez azt jelentette, hogy nem haragszik, hanem elfogadja a helyzetet. 

Nehéz lesz, neki is, és nekem is, de elég erős hozzá a barátságunk, hogy átvészelje. Aztán, remélem, hogy jön majd egy lány, aki elfeledtet engem vele, és én megmaradok annak, aki voltam. A legjobb barát a szomszédból – aki történetesen lány. 

Egyperces :)

Újabb egyperces született, kicsit dühös, kicsit fájdalmas :) Fogadjátok szeretettel! :)

Fénykép

Bámultam a képre, az érzéseim kavarogtak. Dühös voltam, csalódott, de közben… közben éreztem azt a furcsa érzést. Amikor a szívem majd szétszakad, mert annyira szeret, mindhiába. Egyre csak néztem a képet. Tartottam a kezemben, és éreztem, ahogy megremeg a térdem. Az asztalba kapaszkodtam, majd lassan leereszkedtem az ágyra. Megeredt a könnyem, és már nem tudom miért sírtam. Nem a düh könnyei voltak, nem is a csalódottságé. A szerelem könnyei voltak, a mély, mindent elsöprő szerelemé, amely idővel talán megfakul, de el nem múlik soha teljesen. Döbbenten néztem a fényképen lefolyó sós cseppet, és nem értettem magam. Sosem volt az enyém. Akkor? Miért fáj úgy újra látni? Miért fáj, hogy jobban néz ki mint valaha? Miért érzem nyomorultul magam, mert tudom, hogy soha nem lehet az enyém? Miért érzem azt, hogy elszalasztottam egy lehetőséget, hogy volt egy esélyem, amit eljátszottam, és soha nem lesz már több? Lehet, hogy ez az igazság. Talán. Vagy talán csak túlreagáltam. Ez csak egy fénykép. Egy átkozott kis papírdarab, ami a sosem volt boldogságra emlékeztet. Vele. 

Vers :)

Idén elballagtam az általánosból, és erről, vagyis ehhez, vers is született :) A Verseim menüpont alatt már meg is találjátok! :)

Bloglovin'. What is this?

Nos, nem tudom hallottátok e már, kedves Rendszeres Olvasóim, hogy július elsejétől megszűnik a Google Reader alkalmazás, mellyel eddig követni tudtátok a blogomat, és láthattátok a frissítéseket. Én is nemrég olvastam az információt, és nagy szemekkel néztem a képernyőre, hogy WTF?
Azonban nem kell megijedni, mert van pótlása ennek a funkciónak, mégpedig egyetlen nagy felületen. (www.bloglovin.com) Itt nem kell mást tennetek, mint rákattintani a nagy kék dobozban lévő feliratra, miszerint Join Bloglovin, és máris regisztrálhattok akár a facebookos felhasználótokkal, akár a blogspotos e-mail címetekkel. Ez utóbbi azért célszerűbb, mert az e-mailes visszaigazolás után így könnyedén importálhatjátok a Google Reader fiókotokon követett összes blogot :))
Ne feledjétek, július 1-ig van időtök átmenteni a követett blogjaitokat, különben elvesznek az éterben, és keresgélhetitek őket egyesével.
További szép napot, sok napsütést, napsugaras jókedvet és boldogságot, puszi nektek :))

Spontán :)

Na, sziasztok! Itt a nyár, ha most ez éppen nem is látszik az időjáráson, ami azt jelenti, hogy rám szakadt egy csomó szabadidő. Ehhez jön egy új laptop, és ha minden jól megy ihlet is, ami egyenesen vezet az íráshoz :D Legalábbis ez a terv, aztán remélem, hogy be is jön :) Tudom, hogy nem igazán aktívkodok mostanság, nem is csodálom, ha kiábrándultatok belőlem, de ha még nem, akkor remélem ezután sem fogtok, mert tényleg szeretnék többet írni ezen a nyáron. Mindenesetre jó nyári szünetet, akiknek nincsen, azoknak pedig kitartást a munkához, valamint napos időt, és még naposabb kedvet kívánok mindenkinek! :))

Versek :)

Nem igazán szeretek s*gget (bocsánat a kifejezésért) csinálni a számból, de most mégis megteszem :) Először úgy gondoltam, ez a vers túl személyes ahhoz, hogy kirakjam ide, ezért azt mondtam nem fogom. Azonban arra jutottam, hogy aki tudja, hogy kinek szól, az valószínűleg tőlem tudja, azért mert megbízom benne, aki pedig nem ismer, és nem tudja, annak ez csak egy vers, ami vagy tetszik neki, vagy nem, vagy indít benne érzéseket, vagy nem, és vagy egy kicsit magára ismer benne - vagy nem :))) Szóval íme egy őszinte vallomás, egy vers, "Egy régi szerelem emléke". :))

Tereprendezés és novella :)

Hát, szóval tereprendezés. Ez annyit tesz, hogy egy kis változás lesz, de csak annyi, hogy mostantól a lap tetejére kerülnek majd a friss novellák és versek, nem pedig a lap aljára, így könnyebb lesz megtalálni őket :))

Éééééés novella, gyors rajzhoz gyors novella :) Itt a rajz, a novella pedig szokott helyén, a Novellák menüpont alatt :) Véleményekre, mint mindig, most is nagyon kíváncsi vagyok, kommentáljatok bátran! :)

Novella :)

Lehet, hogy ez a novella sablon lett egy picit, de sosem írtam még ilyet :) Azért fogadjátok sok szeretettel. A címe: Veszett ügy :)

Egyperces :)

Sarah Dessen Altatódal című regénye megihletett :) Aki olvasta az tudja miért, aki pedig nem, az olvassa úgy, mintha nem is mondtam volna semmit sem, és ez egy mindentől független újabb egyperces lenne! Vagy így, vagy úgy, de jó olvasást! :))






Trey megpendítette a gitárját, és a fiúk már játszottak is. Néztem, ahogy ujjatlan pólóikban hullámzanak az izmaik, amikor a hangszereket nyúzzák, hogy arcukra kiül a koncentráció. Rex utasításokat kiabált a mikrofon mellé, majd amikor mindent megfelelőnek talált odalépett, és elégedetten kezdett énekelni.
Mindezzel csak annyi volt a baj, hogy rém hamisak voltak. Trey folyamatosan elrontotta az akkordokat, sosem jó húrt fogott le, és mindig legalább harminc másodperces késésben volt, már ha éppen eltalálta a számot, amit játszani szerettek volna. Luc hobbidobos volt, sohasem tanulta sehol, de még az interneten is lusta volt megnézni, ebből következett, hogy egyáltalán nem értett hozzá, csak időnként leütött pár taktust, és részéről befejezte a hozzájárulást az "együttes" munkájához. Rex pedig... hát, Rex iszonyatosan hamisan énekelt. Tulajdonképpen én magam sem értettem, hogy miért nem szakadt még be a dobhártyám az elképesztő hangerőn üvöltő virnyákolástól.
De legalább ők élvezték.
Három hasonlóan idegtépő szám után leizzadva, mosolyogva léptek hozzám.
- Na? Milyen volt?
- Hát, fiúk, őszinte leszek. Borzalmas.
- Ne már Gina, te nem érted az igazi zenét!
- Hát ez lehet...
Rex hanyagul átdobta a karját a vállamon.
- Ginaaaaa, csak nem volt ez olyan roooossz...
- De bizony. Nagggggyon rossz volt. Hallgatni is alig bírtam! - vigyorogtam rá, majd mielőtt még megsértődhetett volna, gyors csókot nyomtam az ajkára.
- Na EZ, nem volt rossz - vigyorogtam tovább szemtelenül, majd lepattantam az egyik használaton kívüli erősítőről amin addig kucorogtam.
- Inkább gyűjtsetek bélyeget skacok!
Azzal nevetve kifordultam a garázsból, miközben hallgathattam a sértődött füttykoncertet, és a Rex zenei analfabéta barátnőjéről szóló beszólásokat...

Egyperces :))

Khm, ehhez az egyperceshez nem fűzok kommentárt. Aki érti, érti, aki nem, nem, de ezt le kellett most írnom :)) Nem írtam még ilyen témában, ez ilyen "csajos" dolog, de nem romantikus, és köze sincs a Valentin naphoz (azért ennyit mégis fűzök :)) Nagyon várom a véleményeteket! :D



Sóhajtva az ölembe ejtettem a könyvet, majd a hátsó borítóra meredve megeredtek a könnyeim. Ez már csak azért is furcsa volt, mert a könyv happy end-del zárult. Szipogva lapoztam vissza az utolsó oldalakat, és olvastam el további háromszor. Most már zokogtam.
Hangos csuklásokkal lerúgtam magamról a takarót, majd felálltam, és az asztalomhoz botorkáltam. Mikor megtaláltam az asztal szélét, nagy lendülettel zsebkendőért nyúltam, amivel sikerült levernem az olvasólámpámat. Hogy hova? Természetesen a lábujjamra. Az egész szobámat sötétség borította el. Ekkor már vakon próbáltam zsebkendőt elvenni, miközben az arcomon még mindig csorgott a könny, de most már a lábujjamba nyilalló éles fájdalomtól.
A következő pillanatban a lábam zsinórba akadt, én pedig kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani, amivel persze csak annyit értem el, hogy még jobban belegabalyodtam, miközben semmit nem láttam. Dühösen rúgtam egyet a levegőbe, mire a tettes (a telefontöltőm madzagja) letekeredett a lábamról. Igen, csakhogy a telefonom átrepült a szobán. Nekem pedig még mindig nem volt zsebkendőm.
Most már mérgesen, kiabálva, könnymaszatos arccal rugdostam az asztalt. A francba az egésszel!
Lámpa kattant, mire abbahagytam a tombolást, és szaporán levegőt véve, de már lenyugodva néztem az ajtóban álló, kócos, pizsamás férfira. Az apámra. Ja igen, mert mindez hajnali kettőkor történt.
- Valami baj van?
- Khm... lány vagyok.
- És?
- És.
Apu a falon lévő naptárra nézett. És igen, bejött. A mai nap pirossal bekarikázva.

Helyzetjelentés :D

Helló mindenki! Itt az új év (jó tudom, fáziskésés, mert az első hónap mindjárt eltelik, de na :D), miegymás, megy a hajtás... Lezárták a féléveket, túl vagyok(unk?) a központin, már csak azok a fránya szóbelik jönnek :)) Szóval van most dolgom bőven, de nem ez a fő oka annak, hogy eltűntem. Ugyanis sajnos időm az akadna, de nincsen ihletem írni. Legalábbis a két regényt... Most gőzerővel gondolkozom a folytatásokon, és amint kitaláltam hogyan és mint legyen, meg is írom. AMINT kitaláltam. Addig novellát és verset írok, mind a  kettő pályázatra fog menni, illetve a vers már ment, de visszajelzést még nem kaptam... khm, igen érdekes. Remélem a novellával szerencsésebb leszek :)) Már ha elkészül határidőre... Nos, ha nem (márpedig szeretném) azért ide mindenképpen felrakom, mert ezt most szeretem írni, és szeretném majd megosztani is veletek :)) Szóval ez van velem mostanság, ha újság lesz, jelentkezem :D Addig is jó munkát, pihenést, tanulást miegymást nektek :)!