2012. december 23., vasárnap

Advent negyedik vasárnapja - Karácsonyváró meglepetés Nektek! :) 4. egyben befejező rész

Nos, elérkezett a várva várt Negyedik Vasárnap. Bizony, holnap már Szenteste, itt a Karácsony. Nálunk már mézeskalácsillat lengi be a lakást, és a díszek is felkerültek, noha még nem a fára, de az ajtókra és ablakokra már mindenképpen. Szóval ezen a borongós, hideg vasárnap délutánon meghoztam reményeim szerint szívmelengető karácsonyi történetem negyedik, egyben utolsó részét, amellyel befejeződik Lydia és Sharon karácsonyi története. Remélem tetszett ez a kis ötletem egyébként, és úgy egyébként is szívesen látogattátok a blogomat egész évben. Nagyon örülök az immáron 6 rendszeres olvasómnak, köszönöm nektek, hogy bizalmat szavaztatok nekem! Szintén nagyon köszönöm a sok pozitív visszajelzést, ami nagyon sokszor adott erőt és önbizalmat ahhoz, hogy folytassam. Tudom, hogy nem voltam valami nagyon aktív, de nézzétek ezt el, nekem nem megy olyan gyorsan az írás :) Igyekszem a jövő évben is a kedvetekben járni, és sok érdekes történetet, és verset kitalálni! Addig is kívánok Nektek Békés Boldog Karácsonyi Ünnepeket, és Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet! Most pedig jöjjön a novella befejező része (jó hoszúúúúú lett), de előtte engedjetek meg egy szerintem nagyon szép karácsonyi idézetet, ami még ide is vág egy kicsit :)

" Ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen Karácsony! "

---



Sharon az ablakon bámult kifelé. A szálló meleg volt ugyan, de fájóan személytelen. Lepillantott a kezében fogott kicsorbult bögrére, és a benne gőzölgő forró teára, amiről rögtön eszébe jutott Lydia, és az, hogy most őt is elveszítette, hiszen itt sosem fogja megtalálni. Néhány hete voltak a szállóban, nagyon sok emberrel összezsúfolva. Egyre közeledett a karácsony, ami Sharonban egy letűnt élet emlékkockáit elevenítette meg. Orrában érezte a fenyőgyanta semmihez sem fogható illatát, és elfogta az a "karácsony-előtti-érzés" ami minden évben ilyenkor.
Odakint szakadatlanul esett a hó, a hideg gyönyörű jégvirágokat rajzolt az ablakra. Talán ez volt mostani életben a legszebb dolog. A jégvirág... Milyen bonyolult, milyen tökéletes, milyen szép... A természet egy fenséges alkotása. A téli táj legszebb dísze. Ott ült, és nézte a jégvirágot. Közben azonban különös alakot vett észre a ködben.
Egy kis alak. Vékony testén fekete szövetkabát, fején szőrös kapucni. Lábán magas sarkú, drágának tűnő csizma, formás lábaira szűk farmer tapad. Sötétbarna kesztyűs kezével a kapu kilincsébe kapaszkodik, és erőlködve próbálja kinyitni azt. Sharon az elmúlt hetekben már kitapasztalta, hogy nagyon nehezen nyílik a rozsdás, öreg vaskapu. Érdeklődve figyelte az alakot, és hatalmába kerítette az érzés. Az érzés, amit akkor érzünk, ha ismerős közeledik felénk...
Istenem! Megtalált!
Sharon majd kibújt a bőréből örömében. Aztán valaki a fekete kabátos alak mellé lépett, és egyetlen mozdulattal kinyitotta a kaput. Ez az alak magas volt, és széles vállai voltak. Hosszú, barna kabát volt rajta, kesztyű, és meleg sapka bélelt fülrésszel. Sharon levegő után kapkodott.
A két alak gyors léptekkel közeledett az ajtó felé, ahol Miranda a segélyszervezet egyik tagja fogadta őket. Innentől Sharon semmit nem látott, de gyomra görcsbe rándult az izgatott várakozástól.
Aztán kinyílt a szoba ajtaja, és belépett rajta az átfagyott kapucnis alak, nyomában a sapkás férfival. Lydia levette a kapucniját, és megrázta sötét fürtjeit. Sharon lerakta a bögrét, ledobta magáról a takarót, és a nyakába vetette magát.
- Azt hittem soha nem látlak többet!
- Én is. Tudod milyen nehéz volt megtalálni?!
- Ne haragudj... De a meleg és száraz otthonra ami ráadásul ingyen van nem mondhattunk nemet...
- Ne mentegetőzz már, persze, hogy nem. De megtalálni akkor is nehéz volt!
Nevetve engedték el egymást, arcuk csak úgy ragyogott a viszontlátás örömétől.
- Hoztam neked valakit, akivel azt hiszem már nagyon régen találkoznod kellett volna...
Sharon a férfire nézett. Persze, megismerte. Ezer közül is megismerte volna, hiszen a saját arca nézett vissza rá. Az elmúlt egy évben csak az ő fényképei nyújtottak számára egy kis kapaszkodót, bár rettenetesen dühös is volt rá. Most minden érzése egyszerre tört rá, majdnem fulladozott tőlük.
Ugyanis nem más állt előtte mint az édesapja.
- Nos, akkor én azt hiszem most kimegyek, és kérek egy bögre teát, eléggé átfagytam odakint... - azzal Lydia behúzta az ajtót.
Nem maradtak egyedül, korántsem, de senki nem volt hallótávolságon belül a szobában, ők pedig mindketten csendes emberek voltak. Persze, hiszen egyik örökölte a másiktól. Most pedig a szokottnál is halkabban beszéltek.
- Nos, szia.
Nos, igen apa. Egy év után nincs is jobb kezdés egy sziánál. -gondolta Sharon. Nem válaszolt rá.
- Nézd, tudom, hogy haragszol rám. Minden okod meg is van rá, és én csak annyit kérek most tőled, hogy hallgass meg. Rendben?
Sharon csak bólintott, torkát fojtogatta valami, ami nem engedte ki a hangokat. Leült a kanapéra, és a vele szemben levő fotelre intett. Apja leült, levette a sapkáját és a kabátját, majd megköszörülte a torkát. Láthatóan feszengett.
- Szóval, már egy éve. Régen volt... De remélem tudod, hogy bár nem láttuk egymást, te mindig is az én kicsi lányom voltál. Sok mindent megbántam az elmúlt egy évben. Megváltoztam, Sharon. Nem tudom, elhiszed e amit mondok neked. Tudod, akkor amikor elmentem nagyon dühös voltam. Nem rád, és azt hiszem nem is anyádra igazán, hanem az egsz világra, a helyzetre, és legfőképpen magamra, amiért nem tudom megoldani, és nem tudom kézben tartani a dolgokat. Hogy nem tudok anyádnak elegendő támaszt nyújtani, és rólad sem gondoskodom elég jól... Ezért úgy döntöttem mindkettőtöknek jobb lesz nélkülem. Ma már belátom ez nagy hüyleség volt a részemről, és hidd el, hogy akkor sem volt könnyű döntés. Minden egyes percben hiányoztatok. Anyád is, de te legfőképpen. Először csak autókáztam, kiadtam a dühömet. Aztán volt egy kis karambolom, de semmi különös, nem történt semmi bajom. A kocsim viszont eléggé összetört, de még ment. Pont fordítva mint én... ő kívülről volt roncs, és belül rendben volt. Én kívülről voltam rendben, de valami emésztett belülről...
Sharon hallgatta amit az apja mondott, és szemében a düh, a megbántottság, a csalódás, és valahol, bár még magának se vallotta be a megkönnyebbülés könnyei csillogtak.
- Eltelt egy hónap, és én nem csináltam semmit. Aztán meg akartalak keresni titeket, esküszöm, rendbe akartam tenni a dolgokat. Amikor rászántam magam még egy hónap eltelt, és már nem találtalak titeket abban a házban ahol otthagytalak. Mindenhova utánatok mentem ahova költöztetek, de már sehol nem voltatok ott ahova mentem. Aztán egy idő után már nem kaptam több címet... A legrosszabbtól tartottam. Mindenki azt mondta sosem látott többet. Még meg is gyászoltalak titeket. Az utóbbi időben már csak árnyéka voltam önmagamnak. Aztán jött ez a lány, és visszahozta az életembe a fényt. Azt mondta tudja, hogy éltek, és egy szemeteskonténer mellett laktok anyáddal. Nagyon megdöbbentem. Aztán mikor elmentünk a konténerhez már ott sem voltatok. Én feladtam volna, sőt bevallom, mérges is voltam a lányra, mert azt hittem csak olcsó tréfát űz velem, és utána jót röhögnek a nyomoromon az idióta vihogós csitri barátnőivel.
- Lydia nem olyan.
- Igen rájöttem. Ő talált rátok. Addig kutakodott, míg meg nem talált. És most itt vagyok. Most, hogy ismered a történetet, elítélhetsz. Mondhatod, hogy borzalmas apa vagyok, hogy hagytalak az utcán élni, és nem vittelek magammal már az első pillanatban. Mondhatod, hogy gyenge és utálatos vagyok mert nem kerestelek addig míg bele nem pusztultam, amit ez a lány, aki tulajdonképpen vadidegen megtett értetek. De akkor is tudnod kell, hogy ebben az évben a poklok poklát éltem át, és én mindvégig nagyon szerettelek titeket. És őszintén kérem, hogy bocsáss meg nekem Sharon! Nos, mit mondasz?
Sharon szeméből most buggyant ki az első könnycsepp. Felállt, és lassan átölelte az apját, akinek szemében szintén csillogtak a könnyek. Ez egy néma megbocsátás volt, és mindketten megkönnyebbültek tőle.
Végül Sharon bontakozott ki az ölelésből, és szipogva elnevette magát.
- Azt hiszem ezt a kört még egyszer le kell játszanod valakivel. Amióta itt vagyunk egy kortyot sem ivott, úgyhogy talán fogsz tudni beszélni vele...
Mintegy végszóra kinyílt az ajtó, és Sharon anyja viharzott be rajta.
- Charles!
- Millicent...
- Akkor azt hiszem most távozom... - azzal Sharon ugyanúgy mint Lydia kilépett az ajtón, és elment a konyhába.
Lydia ott ült az asztalnál, kezei között egy bögre tea, és kedélyesen beszélgetett néhány idősebb nénivel akiket teljesen elbűvölt közvetlensége és vidámsága. Sharon is öntött magának egy kis teát, és leült mellé. Lydia ránézett, és az arcán felvillant egy mosoly. Sharon is mosolygott, és néma 'köszönöm'-öt tátogott.
'Boldog Karácsonyt!' suttogta vissza Lydia.


*5 hónappal később*

Sharon bezárta a ház fehér ajtaját, és anyja kezébe nyomta a kulcsot, majd adott két puszit az arcára. A kertben tevékenykedő apjának is intett, és elszaladt a járda felé, ahol Lydia már régen várta.
- Mi tartott ennyi ideig?
- Bocs, csak nincs egy göncöm amit felvehetnék. Későn szóltál.
- Duma, duma, duma... minek kiöltözni a strandra?
- Oké, mindegy.
Sharon felnézett a szikrázóan kék égre. Ennyire boldog még sohasem volt. A május végi nap szikrázóan sütött, ők pedig ráérősen ballagtak a járdán. Ennél jobb élete nem is lehetett volna.

Lydia mosolyogva nézte barátnője arcát. Amióta a családja újra együtt élt, és beköltöztek ebbe a gyönyörű, idilli kis házikóba mintha kicserélték volna. Ragyogott, és élettel teli volt. Öröm volt ránézni. Lydia most már biztos volt benne: ennél jobb karácsonyi ajándékot keresve sem találhatott volna.
Mert a legjobb ajándék minden ünnepre a szeretet.


2012. december 16., vasárnap

Advent harmadik vasárnapja - Karácsonyváró meglepetés Nektek! :) 3. rész

És ismét vasárnap, szóval újabb rész Lydia és Sharon történetéből :) Remélem ez is tetszeni fog nektek! :)





---


Lydia lassan ballagott a járdán. Szép nap volt, szebb mint eddig bármikor a télen. A nap szikrázóan sütött fényében csillogott a frissen leesett hó. Szerette a telet. Szerette a csillogó havat, és ilyenkor karácsony előtt a villogó díszeket, a csodaszép kirakatokat. Számára a karácsony a békét és a nyugalmat jelentette.
Vállára akasztva kedvenc nagy, rózsaszín pöttyös válltáskája fityegett megtömve étellel, és kétliteres termoszban forró tea is lapult benne. Lydia közeledett a konténerhez, és mellette Sharonhoz. Előre örült a lány arcának, ahogy majd meglátja a rakományt amit hozott neki, azokban a ruhákban amikben végre nem fázik.
Amikor végre meglátta a konténert földbe gyökerezett a lába. Sharon ugyanabban a koszos takaróban vacogva, saját vékony pulóverében ült, arcára könnyek fagytak. Vacogott, a szája már kék volt. Lydia nem értette mi folyik itt.
- Sharon!
Odafutott a lányhoz, és gyors mozdulatokkal lehámozta magáról a kabátot, majd a vállára terítette. Aztán teát töltött neki a termoszból, és a kezébe nyomta.
- Idd meg! Jó forró. Segíteni fog.
- Kö...kö...kösz... - Sharon nem tudta végigmondani, mert fogai minduntalan összekoccantak közben.
Óvatosan a szájához emelte a teát, és lassan kortyolgatni kezdte. Szinte látni lehetett, ahogy elfagyott ujjai felengedtek. Amikor már a szája sem volt kék, hálásan nézett Lydiára, aki közben kipakolta a többi cuccot is a táskájából.
- Köszönöm. Tényleg nem tudom miért segítesz nekem, de nagyon jólesik.
- Nagyon szívesen. Viszont én tudod mit nem tudok?
Kérdő pillantás a válasz.
- Miért fagyoskodsz a saját ruháidban? Miért nem veszed föl azokat amiket hoztam? Hol a hátizsák?
Sharon elfordította a fejét.
- Ez bonyolult.
- Bonyolult. Értem.
Lydia fogta magát, és felállt. Leporolta magát, és sarkon fordult. A válla fölött még visszanézett.
- Bonyolult. Talán az is bonyolult, miért kezdtem egyáltalán segíteni nektek.
Megsértve érezte magát. Tényleg szívesen segített, de azt nem szerette ha nem értékelik azt amit csinál.
- Lydia, kérlek várj!
Megtorpant. Hallotta a lány hangjából sütő kétségbeesést, és szinte magán érezte lecsorgó könnyeit.
- Rendben. Elmondom, ha nagyon akarod, de nem szép történet. Ha akarod elmesélem az egész történetem. Remélem meg fogsz érteni...
Lydia semmit nem szólt, csendesen visszaült a pokrócra, Sharon pedig mély levegőt vett, és belefogott.
- Nem éltünk mindig az utcán. Sőt! Régen lenéztem a hajléktalanokat. Olyan jó életünk volt! Szerető szülők, hatalmas ház, még bejárónőnk is volt! Aztán valami elromlott, és már semmi nem volt ugyanaz. Az életünk szétesett, anyám elvesztette a munkáját. Kisebb házba kellett költöznünk, de még boldogok voltunk. Szerettük egymást. De anyám nem talált munkát. Egyre inkább az akoholba menekült, egyre többször volt részeg. Apámmal sokat veszekedtek, míg végül már nem bírta tovább. Itthagyott bennünket, egy szürke őszi délutánon. Azt hittem vele mehetek, de csak elment. Azóta nem is hallottam felőle, mi pedig... Eladósodtunk. Segélyekből éltünk, de végül nem maradt semmink. Nem tudtuk fizetni a rezsit, elárverezték a házat a fejünk fölül. Apámat azóta sem érdekli mi van velünk, mi pedig itt vagyunk az utcán. Anyám amiből tud pénzt csinál, de mindet el is issza. Semmi nem marad belőle... Ez történt a ruháiddal is. Hát ennyi. Remélem nem haragszol, mert még soha nem volt ilyen jótevőm mint te vagy...
Lydia szemében könnyek csillogtak. Megrendítette a lány kendőzetlensége, ahogy a nyers igazság áradt az ajkairól, miközben szemében ott csillogtak a sorsa igazságtalansága miatt gyülekező könnyek.
Arrébb kúszott, és átölelte őt. Sharont érezhetően meglepte a gesztus, de hálásan viszonozta az ölelést.
A járókelők csodálkozva bámulták gyönyörű, márkás farmerben és cszizmában lévő lányt, ahogy szorosan magához ölel egy koszos hajléktalant, miközben ő ezeket a szavakat suttogta:
- Segítek neked, ezt megígérhetem. Ha le kell járnom a lábam, ha minden egyes kavicsot meg kell érte mozgatnom, akkor is segítek.
Sokáig maradtak még úgy, ölelkezve, a hideg téli hóesésben.

2012. december 9., vasárnap

Advent második vasárnapja - Karácsonyváró meglepetés Nektek! :) 2. rész

Nos, íme itt a folytatás :) Remélem vártátok, és tetszeni is fog :)



---


Sharon megilletődve bámult az idegen lány után, kezében a hátizsákkal, majd visszaballagott, és kihúzta a cipzárat. A táska tömve volt meleg ruhával, kabáttal, pokróccal. Gyorsan magára húzott hármat a pulóverek közül, meg egy téli dzsekit, és kiválasztott egy párat az anyjának is. 
Régen nem érzett kellemes meleg járta át elfagyott ujjait. Felhúzott egy kesztyűt és egy meleg sapkát is, majd beburkolózott saját takarójába. Végre nem fázott, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Még mindig nem értette a dolog miértjét, de kezdte visszanyerni bizalmát az emberekben. Talán vannak még jó emberek. Ezzel a gondolattal aludt el újra, a jó melegben. 
... 
Késő őszi délután. Hideg van, a fák már kopárak. A szürke különböző árnyalatait könnyek homályosítják el egy fiatal lány szemében. Az ablakpárkányon ül, bőröndjei körbeveszik a szobában, ő pedig egy egyre távolodó autót figyel, amint egyre messzebb jut a bekötőúton, míg csak teljesen el nem tűnik a lány szeme elől. Borzalmas nézni, ahogy az élete egy szempillantás alatt változik meg. 
Rohanás... csak rohanni, egyik helyről a másikra, és sehol sem találni menedéket. Csak magukra számíthatnak, ő és az anyja... 
Az utca hideg köve. Anyja részeg, kiabál. Ismerős helyzet, az ismerős hidegben. Ő meghúzza magát a takaróban, egyre jobban fázik. Anyja csapkod, borszag terjeng a levegőben. Elfordítja a fejét, mire anyja még jobban kiabál. Nem figyel rá...
...
- Sharon! Sharon!
- Mi van?
- Mi ez itt? Mi van rajtad?
Az álom utolsó morzsáival a szemében felült, és ránézett anyjára. Vékony pulóverben áll felette, ajkai már majdnem kékek, és a hátizsákot tartja a kezében. 
- Hogyhogy mi ez? Ruha. Vedd fel, rád való is akad benne. 
- Kitől van ez? Hm? 
Sharon elfordította a fejét. Bevett szokása volt ez, ha nem akart beszélni valakivel. Pofon csattant. 
- Válaszolj ha kérdezlek ribanc!
- Anya, te megint részeg vagy. 
Sharon elkeseredve nézte dühös anyját. Nemsokára az alkohol ismerős szaga is megcsapta. Elfintorította az orrát, és kivette anyja kezéből a hátizsákot. Adott neki egy pulóvert meg egy kabátot, majd maga mellé vette a táskát.
- A táska egy kedves lánytól van, a neve Lydia. Ha tényleg érdekel. 
- Te meg elfogadtad, ő meg most röhög a nyomorunkon mi? Na szép! Nem kellenek a retkes ruhái! Vedd le! Hallod, vedd le!
- Nem! Végre van normális ruhánk. Anya, kérlek. 
Sharon természetéből adódóan halk volt, és nyugodt, de kezdett nála elszakadni a cérna. 
- Fogd be a pofád! 'Anya, kérleeek' mintha egy kurva főszerepet játszanál valami filmben. Nem vagy színész drágám, nem kell itt ilyen dumákat nyomatni. Add ide azt a pulóvert!
Azzal Megfogta a kabát zipzárját, és egyetlen erős mozdulattal rántotta le. Leszaggatta Sharonról a kabátot, és letépte a pulóvert is lánya testéről, egy marék hajjal együtt. Sharon sikított, de a közömbös embertömeg most is csak bambán bámulta a szenvedéseit. 
Amikor már csak a saját ruhái voltak rajta, és a konténer tövében ült, némán bámulta a hátizsákkal távolodó anyja alakját. Újra fázott, de szemét égették a még el nem sírt könnyek. Elege volt az egészből. Már csaknem egy éve, hogy az utcán éltek, egyik napról a másikra, nem tudva mit hoz a jövő. Enni is alig ettek, csak amit néha találtak valahol, az anyja pedig mindig talált valamit, amit eladhatott italért cserébe. Ha csak belegondol mennyit fog kapni a ruhákért, és mennyi mást lehetne abból a pénzből venni... 

2012. december 2., vasárnap

Advent első vasárnapja - Karácsonyváró meglepetés Nektek! :) 1. rész

Ma van Advent első vasárnapja, (nem mondom, mi? :D) és ebből az alkalomból készültem nektek egy kis meglepetéssel. Nevezetesen egy novellával, amit négy részben fogok veletek megosztani, a négy vasárnap egyet-egyet, és így várhatjuk együtt a Karácsonyt! Egyébként, aki majd lemaradna a bejegyzésekről, vagy az előző részekről, az éppen aktuális rész a hét folyamán a novellákba is fel fog kerülni, hogy végül az egészet egyben láthassátok :) Szóval, első vasárnap, első rész, íme! :)


---



Lydia a sáljába burkolózott a csípős téli délután hidege elől. Sapkát persze megint elfelejtett venni, fülei majd' lefagytak. Kihúzta zsebéből kesztyűs kezét, és leengedte a haját. Miközben ujjaival megigazgatta tincseit, céltudatosan haladt előre, csizmájának sarka hangosan kopogott a járda kövén. Egy szemeteskonténer mellett haladt el éppen, amikor különös dolgot vett észre.
Egy lány, talán éppen annyi idős mint ő, ott kuporgott a konténer mellett egy pléden. Koszos sapkában és sálban néhány kopott takaróba burkolva vacogott, miközben emberek ezrei mentek el mellette szenvtelenül. Lydia megborzongott. A lány mellett egy nő feküdt a földön, lehelete sűrű páragomolyagban hagyta el a száját. Háromszor annyi takaró volt rajta mint a lányon, és békésen aludt, mit sem törődve a hideggel vagy a világgal.
A lány felemelte a fejét. Szikrázó kék szeme Lydia lelkébe hatolt. Földbegyökerezett lábbal állt, és hiába tudta, hogy illetlen amit tesz nem bírta levenni a szemét a hajléktalan lányról. Az egyre gyanakvóbban nézett vissza rá, amit teljesen meg tudott érteni. Lassan továbbindult, de egy pár lépés után még hátranézett. A lány felvont szemöldökkel követte lépéseit, majd vállat vont, és feljebb húzta magán a takarót.
Lydiának egész éjszaka a hajléktalan lány járt az eszében. Naponta többször is látott padon fekvő embereket, de ez a lány más volt. Az arcáról sütő kétségbeesés mélyen megrendítette, és buzgott benne a tettvágy.
Másnap összeszedett egy nagy köteget a megunt ruháiból, és begyűrte egy táskába. Főleg meleg felsők voltak, pulóverek amiket már nem hordott. Még iskola előtt el akarta vinni őket, de már nem maradt sok ideje.
Biciklire pattant, és tekerni kezdett végig a városon, míg meg nem találta a szemetest aminél tegnap látta a lányt. A konténerhez támasztotta a biciklit, majd fogta a hátizsákot, és az alvó lány mellé tette. A lány felnézett rá, szemében az álom morzsáival, meglepetten.
- Nézd meg, szerintem jók rád. És lehet, hogy rá is. - mutatott Lydia a lány mellett fekvő nőre, majd sarkon fordult, és elindult.
- Hé, várj!
Kíváncsian nézett hátra. A lány felállt, és elindult felé, kezében a táska.
- Miért adod ezt nekünk? Ki vagy te? Miért segítesz?
- Lydia vagyok, és ezeket már úgysem hordom, gondoltam neked nagyobb szükséged van rá. Vedd el, és hordd egészséggel.
- Miért?
- Mit miért? Látom, hogy fázol. Takaró is van benne. Ne ellenkezz már!
- Bocs, csak ez olyan furcsa. Nem sokan szoktak segíteni egy hajléktalanon.
- Hát én igen. Mi a neved?
- Sharon, én Sharon vagyok. Szívesen körbevezetnélek a lakhelyemen, de úgyis minden nap erre jársz, szóval...
- Humoros. De nekem most mennem kell. Majd még jövök, hozok kaját, meg meleg italt.
- Nem kell, úgy értem, nem kötelességed minket gondozni...
- De segíteni akarok.
- Köszönöm. Tényleg. - Sharon rámosolygott, és Lydia viszonozta a mosolyt. Abban a pillanatban egy néma megállapodást kötöttek.