Fénykép
Bámultam a képre, az érzéseim kavarogtak. Dühös voltam,
csalódott, de közben… közben éreztem azt a furcsa érzést. Amikor a szívem majd
szétszakad, mert annyira szeret, mindhiába. Egyre csak néztem a képet.
Tartottam a kezemben, és éreztem, ahogy megremeg a térdem. Az asztalba
kapaszkodtam, majd lassan leereszkedtem az ágyra. Megeredt a könnyem, és már
nem tudom miért sírtam. Nem a düh könnyei voltak, nem is a csalódottságé. A
szerelem könnyei voltak, a mély, mindent elsöprő szerelemé, amely idővel talán
megfakul, de el nem múlik soha teljesen. Döbbenten néztem a fényképen lefolyó
sós cseppet, és nem értettem magam. Sosem volt az enyém. Akkor? Miért fáj úgy
újra látni? Miért fáj, hogy jobban néz ki mint valaha? Miért érzem nyomorultul
magam, mert tudom, hogy soha nem lehet az enyém? Miért érzem azt, hogy
elszalasztottam egy lehetőséget, hogy volt egy esélyem, amit eljátszottam, és
soha nem lesz már több? Lehet, hogy ez az igazság. Talán. Vagy talán csak
túlreagáltam. Ez csak egy fénykép. Egy átkozott kis papírdarab, ami a sosem
volt boldogságra emlékeztet. Vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése