2013. szeptember 21., szombat

Vers, egyperces, helyzetjelentés :)

Sziasztok! Felháborítóan régen jelentkeztem, tudom, de hát, a nyáron nem írtam annyit, amennyit szerettem volna, most meg itt az ősz, sulikezdés egy új helyen, nem nagyon van időm és energiám írni és blogolni. Persze azért akad egy pár (és pont egy pár, mert kettő!) meglepi a tarsolyomban! :)) Szóval egy verset és egy egypercest hoztam nektek, sok szeretettel! :))

Ím a vers:

Rohanás

Suhan el mellettem a táj,
Szünet nélküli rohanás.
Kopognak a cipősarkak a betonon,
Idegen arcok a vonaton.

Rohan a busz, és rohan a tömeg,
Rohan ki fiatal, és rohan, ki öreg,
Rohanva él a nép,
Rohan a város, meg nem áll a kép.

Bárhova nézek rohanó emberek,
Arcokba nézek, elmosódott szemek.
Szürke betoncsík az útpadka csupán,
Rohanok én is a többiek után.


És az egyperces: 

Tükör

Magas sarkú, szegecses csizmájának sarka minden lépésnél önérzetesen koppant az iskola folyosóján. Hosszú, vörös haja, lágyan omlott a hátára, s a dugóhúzószerű hullámok minden emelkedésnél rugózva pattantak fel és alá. Amerre járt, a lányok irigykedve, a fiúk elismerően pillantottak rá, megannyi ember mosolyogva integetett neki. Mindenki ismerte. Népszerű volt, csillogó.
Egy magas, sötét hajú fiú nyitott neki ajtót. Annyira megszokta már, hogy évek óta nem nyitotta ki magának. A zebrán körbe sem nézve rohant át az úttesten, s kifelé indult a belvárosból. Elhagyta a csillogó kirakatokat, a forgalmas utcákat. Sötétedett, az utcai lámpák már égtek. Ő pedig oda igyekezett, ahova épeszű ember be sem teszi a lábát ilyenkor.
A sikátorban sötét volt, itt nem égtek a lámpák. A távolban egy sötét alak lopva körülnézett, majd orrához emelte a kezét. Cipőjének kopogása ritmusosan törte meg a sűrű csendet.
Valaki elkapta a csuklóját. A kapucnis alak magához rántja, arcát elnyeli a sötétség. Belemarkol a sűrű vörös hajzuhatagba, másik kezével pedig a sliccéhez nyúl.
A tizenöt centis sarok teljes erőből belefúródik a lábfejébe, aztán egy térdet érez az ágyékában. Elengedi a csuklót, amelyet eddig fogott, a lány pedig arrébb siet.
Pár méterrel arrébb leporolja magát, és folytatja útját. Végre fellép az egyik málló lépcsőre. Beletúr a táskájába, és kulcsot vesz elő. Belecsúsztatja a zárba, és az ajtó csikorogva kitárul, ő pedig belép.
Megszabadul a csizmától és a kabáttól, aztán a fürdőszobába siet. Vizet locsol az arcára, és nézi, hogyan folyik le a fekete festék patakokban az arcán. Most nem csillog.
A vízből a hajára is jut, csapzottan omlik lefelé, mint izzó lávafolyam.

Belenéz a tükörbe. Ő csak egy lányt lát. Egy lányt, aki megtört, akinek már minden mindegy. Egy lányt, aki túl sokat küzdött már az életében. Egy lányt, aki minden nap megfogadja, hogy nem harcol tovább, és aki mégis minden nap foggal körömmel küzd. Egy lányt, akinek száz másik irigyli az életét. Pedig ha tudnák…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése