Ím a vers:
Rohanás
Suhan el mellettem a táj,
Szünet nélküli rohanás.
Kopognak a cipősarkak a betonon,
Idegen arcok a vonaton.
Rohan a busz, és rohan a tömeg,
Rohan ki fiatal, és rohan, ki öreg,
Rohanva él a nép,
Rohan a város, meg nem áll a kép.
Bárhova nézek rohanó emberek,
Arcokba nézek, elmosódott szemek.
Szürke betoncsík az útpadka csupán,
Rohanok én is a többiek után.
Magas sarkú, szegecses csizmájának sarka minden lépésnél
önérzetesen koppant az iskola folyosóján. Hosszú, vörös haja, lágyan omlott a
hátára, s a dugóhúzószerű hullámok minden emelkedésnél rugózva pattantak fel és
alá. Amerre járt, a lányok irigykedve, a fiúk elismerően pillantottak rá,
megannyi ember mosolyogva integetett neki. Mindenki ismerte. Népszerű volt,
csillogó.
Egy magas, sötét hajú fiú nyitott neki ajtót. Annyira
megszokta már, hogy évek óta nem nyitotta ki magának. A zebrán körbe sem nézve
rohant át az úttesten, s kifelé indult a belvárosból. Elhagyta a csillogó
kirakatokat, a forgalmas utcákat. Sötétedett, az utcai lámpák már égtek. Ő
pedig oda igyekezett, ahova épeszű ember be sem teszi a lábát ilyenkor.
A sikátorban sötét volt, itt nem égtek a lámpák. A távolban
egy sötét alak lopva körülnézett, majd orrához emelte a kezét. Cipőjének
kopogása ritmusosan törte meg a sűrű csendet.
Valaki elkapta a csuklóját. A kapucnis alak magához rántja,
arcát elnyeli a sötétség. Belemarkol a sűrű vörös hajzuhatagba, másik kezével
pedig a sliccéhez nyúl.
A tizenöt centis sarok teljes erőből belefúródik a
lábfejébe, aztán egy térdet érez az ágyékában. Elengedi a csuklót, amelyet
eddig fogott, a lány pedig arrébb siet.
Pár méterrel arrébb leporolja magát, és folytatja útját.
Végre fellép az egyik málló lépcsőre. Beletúr a táskájába, és kulcsot vesz elő.
Belecsúsztatja a zárba, és az ajtó csikorogva kitárul, ő pedig belép.
Megszabadul a csizmától és a kabáttól, aztán a fürdőszobába
siet. Vizet locsol az arcára, és nézi, hogyan folyik le a fekete festék
patakokban az arcán. Most nem csillog.
A vízből a hajára is jut, csapzottan omlik lefelé, mint izzó
lávafolyam.
Belenéz a tükörbe. Ő csak egy lányt lát. Egy lányt, aki
megtört, akinek már minden mindegy. Egy lányt, aki túl sokat küzdött már az
életében. Egy lányt, aki minden nap megfogadja, hogy nem harcol tovább, és aki
mégis minden nap foggal körömmel küzd. Egy lányt, akinek száz másik irigyli az
életét. Pedig ha tudnák…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése