---
Lydia lassan ballagott a járdán. Szép nap volt, szebb mint eddig bármikor a télen. A nap szikrázóan sütött fényében csillogott a frissen leesett hó. Szerette a telet. Szerette a csillogó havat, és ilyenkor karácsony előtt a villogó díszeket, a csodaszép kirakatokat. Számára a karácsony a békét és a nyugalmat jelentette.
Vállára akasztva kedvenc nagy, rózsaszín pöttyös válltáskája fityegett megtömve étellel, és kétliteres termoszban forró tea is lapult benne. Lydia közeledett a konténerhez, és mellette Sharonhoz. Előre örült a lány arcának, ahogy majd meglátja a rakományt amit hozott neki, azokban a ruhákban amikben végre nem fázik.
Amikor végre meglátta a konténert földbe gyökerezett a lába. Sharon ugyanabban a koszos takaróban vacogva, saját vékony pulóverében ült, arcára könnyek fagytak. Vacogott, a szája már kék volt. Lydia nem értette mi folyik itt.
- Sharon!
Odafutott a lányhoz, és gyors mozdulatokkal lehámozta magáról a kabátot, majd a vállára terítette. Aztán teát töltött neki a termoszból, és a kezébe nyomta.
- Idd meg! Jó forró. Segíteni fog.
- Kö...kö...kösz... - Sharon nem tudta végigmondani, mert fogai minduntalan összekoccantak közben.
Óvatosan a szájához emelte a teát, és lassan kortyolgatni kezdte. Szinte látni lehetett, ahogy elfagyott ujjai felengedtek. Amikor már a szája sem volt kék, hálásan nézett Lydiára, aki közben kipakolta a többi cuccot is a táskájából.
- Köszönöm. Tényleg nem tudom miért segítesz nekem, de nagyon jólesik.
- Nagyon szívesen. Viszont én tudod mit nem tudok?
Kérdő pillantás a válasz.
- Miért fagyoskodsz a saját ruháidban? Miért nem veszed föl azokat amiket hoztam? Hol a hátizsák?
Sharon elfordította a fejét.
- Ez bonyolult.
- Bonyolult. Értem.
Lydia fogta magát, és felállt. Leporolta magát, és sarkon fordult. A válla fölött még visszanézett.
- Bonyolult. Talán az is bonyolult, miért kezdtem egyáltalán segíteni nektek.
Megsértve érezte magát. Tényleg szívesen segített, de azt nem szerette ha nem értékelik azt amit csinál.
- Lydia, kérlek várj!
Megtorpant. Hallotta a lány hangjából sütő kétségbeesést, és szinte magán érezte lecsorgó könnyeit.
- Rendben. Elmondom, ha nagyon akarod, de nem szép történet. Ha akarod elmesélem az egész történetem. Remélem meg fogsz érteni...
Lydia semmit nem szólt, csendesen visszaült a pokrócra, Sharon pedig mély levegőt vett, és belefogott.
- Nem éltünk mindig az utcán. Sőt! Régen lenéztem a hajléktalanokat. Olyan jó életünk volt! Szerető szülők, hatalmas ház, még bejárónőnk is volt! Aztán valami elromlott, és már semmi nem volt ugyanaz. Az életünk szétesett, anyám elvesztette a munkáját. Kisebb házba kellett költöznünk, de még boldogok voltunk. Szerettük egymást. De anyám nem talált munkát. Egyre inkább az akoholba menekült, egyre többször volt részeg. Apámmal sokat veszekedtek, míg végül már nem bírta tovább. Itthagyott bennünket, egy szürke őszi délutánon. Azt hittem vele mehetek, de csak elment. Azóta nem is hallottam felőle, mi pedig... Eladósodtunk. Segélyekből éltünk, de végül nem maradt semmink. Nem tudtuk fizetni a rezsit, elárverezték a házat a fejünk fölül. Apámat azóta sem érdekli mi van velünk, mi pedig itt vagyunk az utcán. Anyám amiből tud pénzt csinál, de mindet el is issza. Semmi nem marad belőle... Ez történt a ruháiddal is. Hát ennyi. Remélem nem haragszol, mert még soha nem volt ilyen jótevőm mint te vagy...
Lydia szemében könnyek csillogtak. Megrendítette a lány kendőzetlensége, ahogy a nyers igazság áradt az ajkairól, miközben szemében ott csillogtak a sorsa igazságtalansága miatt gyülekező könnyek.
Arrébb kúszott, és átölelte őt. Sharont érezhetően meglepte a gesztus, de hálásan viszonozta az ölelést.
A járókelők csodálkozva bámulták gyönyörű, márkás farmerben és cszizmában lévő lányt, ahogy szorosan magához ölel egy koszos hajléktalant, miközben ő ezeket a szavakat suttogta:
- Segítek neked, ezt megígérhetem. Ha le kell járnom a lábam, ha minden egyes kavicsot meg kell érte mozgatnom, akkor is segítek.
Sokáig maradtak még úgy, ölelkezve, a hideg téli hóesésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése