Nos, elérkezett a várva várt Negyedik Vasárnap. Bizony, holnap már Szenteste, itt a Karácsony. Nálunk már mézeskalácsillat lengi be a lakást, és a díszek is felkerültek, noha még nem a fára, de az ajtókra és ablakokra már mindenképpen. Szóval ezen a borongós, hideg vasárnap délutánon meghoztam reményeim szerint szívmelengető karácsonyi történetem negyedik, egyben utolsó részét, amellyel befejeződik Lydia és Sharon karácsonyi története. Remélem tetszett ez a kis ötletem egyébként, és úgy egyébként is szívesen látogattátok a blogomat egész évben. Nagyon örülök az immáron 6 rendszeres olvasómnak, köszönöm nektek, hogy bizalmat szavaztatok nekem! Szintén nagyon köszönöm a sok pozitív visszajelzést, ami nagyon sokszor adott erőt és önbizalmat ahhoz, hogy folytassam. Tudom, hogy nem voltam valami nagyon aktív, de nézzétek ezt el, nekem nem megy olyan gyorsan az írás :) Igyekszem a jövő évben is a kedvetekben járni, és sok érdekes történetet, és verset kitalálni! Addig is kívánok Nektek Békés Boldog Karácsonyi Ünnepeket, és Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet! Most pedig jöjjön a novella befejező része (jó hoszúúúúú lett), de előtte engedjetek meg egy szerintem nagyon szép karácsonyi idézetet, ami még ide is vág egy kicsit :)
" Ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen Karácsony! "
---
Sharon az ablakon bámult kifelé. A szálló meleg volt ugyan, de fájóan személytelen. Lepillantott a kezében fogott kicsorbult bögrére, és a benne gőzölgő forró teára, amiről rögtön eszébe jutott Lydia, és az, hogy most őt is elveszítette, hiszen itt sosem fogja megtalálni. Néhány hete voltak a szállóban, nagyon sok emberrel összezsúfolva. Egyre közeledett a karácsony, ami Sharonban egy letűnt élet emlékkockáit elevenítette meg. Orrában érezte a fenyőgyanta semmihez sem fogható illatát, és elfogta az a "karácsony-előtti-érzés" ami minden évben ilyenkor.
Odakint szakadatlanul esett a hó, a hideg gyönyörű jégvirágokat rajzolt az ablakra. Talán ez volt mostani életben a legszebb dolog. A jégvirág... Milyen bonyolult, milyen tökéletes, milyen szép... A természet egy fenséges alkotása. A téli táj legszebb dísze. Ott ült, és nézte a jégvirágot. Közben azonban különös alakot vett észre a ködben.
Egy kis alak. Vékony testén fekete szövetkabát, fején szőrös kapucni. Lábán magas sarkú, drágának tűnő csizma, formás lábaira szűk farmer tapad. Sötétbarna kesztyűs kezével a kapu kilincsébe kapaszkodik, és erőlködve próbálja kinyitni azt. Sharon az elmúlt hetekben már kitapasztalta, hogy nagyon nehezen nyílik a rozsdás, öreg vaskapu. Érdeklődve figyelte az alakot, és hatalmába kerítette az érzés. Az érzés, amit akkor érzünk, ha ismerős közeledik felénk...
Istenem! Megtalált!
Sharon majd kibújt a bőréből örömében. Aztán valaki a fekete kabátos alak mellé lépett, és egyetlen mozdulattal kinyitotta a kaput. Ez az alak magas volt, és széles vállai voltak. Hosszú, barna kabát volt rajta, kesztyű, és meleg sapka bélelt fülrésszel. Sharon levegő után kapkodott.
A két alak gyors léptekkel közeledett az ajtó felé, ahol Miranda a segélyszervezet egyik tagja fogadta őket. Innentől Sharon semmit nem látott, de gyomra görcsbe rándult az izgatott várakozástól.
Aztán kinyílt a szoba ajtaja, és belépett rajta az átfagyott kapucnis alak, nyomában a sapkás férfival. Lydia levette a kapucniját, és megrázta sötét fürtjeit. Sharon lerakta a bögrét, ledobta magáról a takarót, és a nyakába vetette magát.
- Azt hittem soha nem látlak többet!
- Én is. Tudod milyen nehéz volt megtalálni?!
- Ne haragudj... De a meleg és száraz otthonra ami ráadásul ingyen van nem mondhattunk nemet...
- Ne mentegetőzz már, persze, hogy nem. De megtalálni akkor is nehéz volt!
Nevetve engedték el egymást, arcuk csak úgy ragyogott a viszontlátás örömétől.
- Hoztam neked valakit, akivel azt hiszem már nagyon régen találkoznod kellett volna...
Sharon a férfire nézett. Persze, megismerte. Ezer közül is megismerte volna, hiszen a saját arca nézett vissza rá. Az elmúlt egy évben csak az ő fényképei nyújtottak számára egy kis kapaszkodót, bár rettenetesen dühös is volt rá. Most minden érzése egyszerre tört rá, majdnem fulladozott tőlük.
Ugyanis nem más állt előtte mint az édesapja.
- Nos, akkor én azt hiszem most kimegyek, és kérek egy bögre teát, eléggé átfagytam odakint... - azzal Lydia behúzta az ajtót.
Nem maradtak egyedül, korántsem, de senki nem volt hallótávolságon belül a szobában, ők pedig mindketten csendes emberek voltak. Persze, hiszen egyik örökölte a másiktól. Most pedig a szokottnál is halkabban beszéltek.
- Nos, szia.
Nos, igen apa. Egy év után nincs is jobb kezdés egy sziánál. -gondolta Sharon. Nem válaszolt rá.
- Nézd, tudom, hogy haragszol rám. Minden okod meg is van rá, és én csak annyit kérek most tőled, hogy hallgass meg. Rendben?
Sharon csak bólintott, torkát fojtogatta valami, ami nem engedte ki a hangokat. Leült a kanapéra, és a vele szemben levő fotelre intett. Apja leült, levette a sapkáját és a kabátját, majd megköszörülte a torkát. Láthatóan feszengett.
- Szóval, már egy éve. Régen volt... De remélem tudod, hogy bár nem láttuk egymást, te mindig is az én kicsi lányom voltál. Sok mindent megbántam az elmúlt egy évben. Megváltoztam, Sharon. Nem tudom, elhiszed e amit mondok neked. Tudod, akkor amikor elmentem nagyon dühös voltam. Nem rád, és azt hiszem nem is anyádra igazán, hanem az egsz világra, a helyzetre, és legfőképpen magamra, amiért nem tudom megoldani, és nem tudom kézben tartani a dolgokat. Hogy nem tudok anyádnak elegendő támaszt nyújtani, és rólad sem gondoskodom elég jól... Ezért úgy döntöttem mindkettőtöknek jobb lesz nélkülem. Ma már belátom ez nagy hüyleség volt a részemről, és hidd el, hogy akkor sem volt könnyű döntés. Minden egyes percben hiányoztatok. Anyád is, de te legfőképpen. Először csak autókáztam, kiadtam a dühömet. Aztán volt egy kis karambolom, de semmi különös, nem történt semmi bajom. A kocsim viszont eléggé összetört, de még ment. Pont fordítva mint én... ő kívülről volt roncs, és belül rendben volt. Én kívülről voltam rendben, de valami emésztett belülről...
Sharon hallgatta amit az apja mondott, és szemében a düh, a megbántottság, a csalódás, és valahol, bár még magának se vallotta be a megkönnyebbülés könnyei csillogtak.
- Eltelt egy hónap, és én nem csináltam semmit. Aztán meg akartalak keresni titeket, esküszöm, rendbe akartam tenni a dolgokat. Amikor rászántam magam még egy hónap eltelt, és már nem találtalak titeket abban a házban ahol otthagytalak. Mindenhova utánatok mentem ahova költöztetek, de már sehol nem voltatok ott ahova mentem. Aztán egy idő után már nem kaptam több címet... A legrosszabbtól tartottam. Mindenki azt mondta sosem látott többet. Még meg is gyászoltalak titeket. Az utóbbi időben már csak árnyéka voltam önmagamnak. Aztán jött ez a lány, és visszahozta az életembe a fényt. Azt mondta tudja, hogy éltek, és egy szemeteskonténer mellett laktok anyáddal. Nagyon megdöbbentem. Aztán mikor elmentünk a konténerhez már ott sem voltatok. Én feladtam volna, sőt bevallom, mérges is voltam a lányra, mert azt hittem csak olcsó tréfát űz velem, és utána jót röhögnek a nyomoromon az idióta vihogós csitri barátnőivel.
- Lydia nem olyan.
- Igen rájöttem. Ő talált rátok. Addig kutakodott, míg meg nem talált. És most itt vagyok. Most, hogy ismered a történetet, elítélhetsz. Mondhatod, hogy borzalmas apa vagyok, hogy hagytalak az utcán élni, és nem vittelek magammal már az első pillanatban. Mondhatod, hogy gyenge és utálatos vagyok mert nem kerestelek addig míg bele nem pusztultam, amit ez a lány, aki tulajdonképpen vadidegen megtett értetek. De akkor is tudnod kell, hogy ebben az évben a poklok poklát éltem át, és én mindvégig nagyon szerettelek titeket. És őszintén kérem, hogy bocsáss meg nekem Sharon! Nos, mit mondasz?
Sharon szeméből most buggyant ki az első könnycsepp. Felállt, és lassan átölelte az apját, akinek szemében szintén csillogtak a könnyek. Ez egy néma megbocsátás volt, és mindketten megkönnyebbültek tőle.
Végül Sharon bontakozott ki az ölelésből, és szipogva elnevette magát.
- Azt hiszem ezt a kört még egyszer le kell játszanod valakivel. Amióta itt vagyunk egy kortyot sem ivott, úgyhogy talán fogsz tudni beszélni vele...
Mintegy végszóra kinyílt az ajtó, és Sharon anyja viharzott be rajta.
- Charles!
- Millicent...
- Akkor azt hiszem most távozom... - azzal Sharon ugyanúgy mint Lydia kilépett az ajtón, és elment a konyhába.
Lydia ott ült az asztalnál, kezei között egy bögre tea, és kedélyesen beszélgetett néhány idősebb nénivel akiket teljesen elbűvölt közvetlensége és vidámsága. Sharon is öntött magának egy kis teát, és leült mellé. Lydia ránézett, és az arcán felvillant egy mosoly. Sharon is mosolygott, és néma 'köszönöm'-öt tátogott.
'Boldog Karácsonyt!' suttogta vissza Lydia.
*5 hónappal később*
Sharon bezárta a ház fehér ajtaját, és anyja kezébe nyomta a kulcsot, majd adott két puszit az arcára. A kertben tevékenykedő apjának is intett, és elszaladt a járda felé, ahol Lydia már régen várta.
- Mi tartott ennyi ideig?
- Bocs, csak nincs egy göncöm amit felvehetnék. Későn szóltál.
- Duma, duma, duma... minek kiöltözni a strandra?
- Oké, mindegy.
Sharon felnézett a szikrázóan kék égre. Ennyire boldog még sohasem volt. A május végi nap szikrázóan sütött, ők pedig ráérősen ballagtak a járdán. Ennél jobb élete nem is lehetett volna.
Lydia mosolyogva nézte barátnője arcát. Amióta a családja újra együtt élt, és beköltöztek ebbe a gyönyörű, idilli kis házikóba mintha kicserélték volna. Ragyogott, és élettel teli volt. Öröm volt ránézni. Lydia most már biztos volt benne: ennél jobb karácsonyi ajándékot keresve sem találhatott volna.
Mert a legjobb ajándék minden ünnepre a szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése